Játszani az életet

Korán jött önállóság

2012-01-19T19:42:00.000+01:00

"A pozitív gondolkodás nem azt jelenti, hogy rózsaszínű szemüveget hordunk, és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A 'positum' latin szó jelentése: az, ami van. Pozitívnak lenni tehát azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami van, és aztán továbblépünk."

(Kurt Tepperwein)

Többször írtam már itt arról, hogy vannak időszakok, amikor jellemzően hasonló mintázatú elakadásokkal keresnek meg a pácienseim. A tavalyi ősz az önállóság jegyében telt, meglepően sokan érkeztek ehhez kapcsolódó stresszhelyzetekkel.

Ha gyógyítani szeretnéd a lelkedet és egy teljesebb, harmonikusabb jövőt szeretnél Magadnak, szerintem két dolgot nem tudsz megkerülni: a múltbeli stresszek feloldását és egy, az eddigiektől eltérő hozzáállás elsajátítását bizonyos dolgokban. A kettő természetesen nem választható el egymástól, legtöbbször szorosan összefügg, hiszen a múlt történéseinek feldolgozásához is szükség lehet egy gyökeresen másfajta nézőpontra - ahogyan a fent említett önállóság-kérdésében is...

Férfi páciensem egygyermekes családapa, akit mostohaapa nevelt, édesapja korán elhagyta a családot. Elmondása szerint soha nem volt igazi férfimintája, később a nevelőapjával nem voltak jóban, így ő sem volt a számára megfelelő minta. A legjellemzőbb érzés, bármilyen életkor stresszét is oldottuk, hogy elkülönültnek érezte magát - magányosnak, nem szeretettnek, elutasítottnak... Az otthoni körülmények miatt aztán viszonylag hamar önellátóvá is vált, családot alapított. Amiért eljött hozzám, az egy testi tünet, sokszor váratlanul heves szívdobogás, amelyet sem megmagyarázni, sem uralni nem tudott.

Harmincas hölgy páciensem egyedülálló, az alkoholista édesanya nagyon korán magára hagyta. Az édesapja és később annak új párja nevelte őt, aki két gyermeket hozott az új családba - "a kedvenceket", ahogyan ő fogalmazott. Mellettük amolyan igazi hamupipőke-sorsot élt meg kinőtt ruhákkal, olcsóbb ajándékokkal, jóval kevesebb figyelemmel... Ezek nyomán aztán inkább hamar eljött otthonról és a saját lábára állt. Ő jelenleg az élete több területén, a magánéletben és a hivatásában is elakadásokkal küzd...

Másik harmincas hölgy vendégemnek alig kétéves kisgyermeke van és éppen szétköltözőben van annak édesapjától. A szüleire ebben a sorsdöntő élethelyzetben nem számíthat: elmondása szerint soha nem értették meg egymást, a kamaszkora óta elviselhetetlen volt az otthoni hangulat, a szülei nem biztatták, nem támogatták érzelmileg, "ridegtartás" közben fokozatosan aláásták az önbizalmát. Emiatt aztán az egyetem alatt már kollégiumba "menekült", majd később arra törekedett, hogy mielőbb elszabaduljon a szülői házból... Most pedig elsősorban a válása okozta lelki nehézségek miatt fordult hozzám.

Hogy mi a közös a fenti történetekben?

Az, hogy elsősorban a szülőkkel kapcsolatos mély stresszek feloldása az, ami beindítja a jelen blokkjainál a gyógyulás folyamatát. Nincs annál nagyobb fájdalom az ember életében, ha nem fogadják őt el, főként, ha ezek éppen a szülők. Alapvető ösztönünk ugyanis a valahová tartozás és az, hogy befogadjanak, hogy szeressenek. Egy "lelépett" apa vagy édesanya vagy állandó elvárásokkal és egyben elutasítással "operáló", hűvös érzelemvilágú felmenők - ezek szinte kitörölhetetlenül örök nyomot hagynak egy gyermekben. (És az lényegtelen, hogy objektív lencsén keresztül mi a teljes igazság: ahogyan az illető gyermek a történteket megélte, az számít. Az hagy nyomot.)

Az oldás folyamatában a legfontosabb fordulópont az, amikor sikerül egy külső, az eddigiektől eltérő rálátást nyújtani a páciensnek a múltjára. A "gonosz" szülők esetében általában már az első alkalommal eljön az a pillanat, amikor felteszem a kérdést: "Miért volt JÓ Neked, hogy ők ilyenek (voltak)? Mit tanultál tőlük, általuk?" Sok esetben meg is kell ismételnem ezt a kérdést, mert elsőre nem érthető annak, aki eddig csak egyfajta nézőpontból, az érthető fájdalma mögül tekintett a történtekre. "Miért jó?? Hogy lenne az jó, hogy nem fogadtak el, nem szerettek, hogy szinte elmenekültem otthonról??" Igen, bizony, tovább: tehát miért volt jó Neked az, hogy hamar elkerültél otthonról? Mit adott Neked ez a helyzet, ez a tapasztalat?

Ilyenkor már sok esetben megérkezik a felismerés, az AHA-élmény: hiszen bizony, számtalan előnnyel is jár az, ha az ember az átlagosnál korábban önállóvá, felnőtté válik. Például így korán tudatosodik benne, hogy ő hogyan nem szeretné nevelni a gyermekeit (a negatív példa is példa, néha hatásosabb is, mint a pozitív), vagy ha kényszerűségből a saját lábára állva viszonylag hamar pénzkeresővé, önfenntartóvá válik és nem szorul még felnőttkorában is folyamatosan más segítségére, hanem esetleg ő tud támogatni másokat... Mindannyian az Univerzum részei vagyunk, nem elkülönült egyedek, hanem folyamatosan egy Nagy Egészhez is hozzájárulunk a létezésünkkel. Bármilyen paradoxnak is tűnik, a negatív élmények így mind akár lépéselőnynek is számíthatnak a szebb gyermekkort megélt kortársakkal szemben - természetesen, amennyiben sikerül feloldani a múlt fájdalmát a jelen és jövő beteljesítése érdekében.

Mindig van választásunk! A sanyarú(bb) sorsú gyermekekből érzékeny, empatikus, segítő szándékú felnőttek válhatnak és ők sokszor ezt is kapják életfeladatul: a segítségnyújtást, mások támogatását. Ehhez a "csomaghoz" tartoznak, ezt erősítik a gyermekkor emlékei, amelyek eképpen transzformálódva szerencsére akár motiválhatnak, erősíthetnek is. De ehhez szükség van egy szemléletváltásra. A fájdalmas élményekből pedig így építő tapasztalatok bontakozhatnak ki, mint a hernyó bábjából a csodaszép pillangó.

Bármilyen nehézség, fájdalom is ért, ér az életben, kedves Olvasóm, mindig kérdezd meg magadtól:

Miért jó ez az egész nekem?
Mit tanulok belőle?
Mivel leszek több a történtek által?
Miért lehetek hálás annak, akire most dühös vagyok?

A válaszok már önmagukban elindítanak egy feloldási, megoldási folyamatot.

Komplex megújulás és tapasztalatok

2011-11-08T13:36:00.000+01:00

Sok szeretettel osztom meg Veletek az egyik Komplex külső-belső Megújulás Programon résztvett

vendégem saját tapasztalatait!:-) (Vastag kiemelések a szerzőtől, színes kiemelés tőlem.)

"Az életem elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor tökéletesen körvonalaztam azokat a problémákat, amiket meg kellene oldanom, de a tisztánlátáson túl tovább nem jutottam. Olyan érzés volt, mintha álltam volna egy kereszteződésben és toporogva fordultam volna egyik irányból a másikba: most akkor merre tovább?

Gyermekkoromban ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy nekem kellett volna döntenem, s ennek minden káros következményét elszenvedem most, hiszen az élet döntések sorozata, ráadásul, ha családja van az embernek, akkor döntéseinek a gyermekeire nézve is komoly jövőbeli hatásuk van. Mivel nem döntöttem, nem éltem meg a felelősség érzését sem és a siker, magabiztosság érzését sem, amit egy sikeres döntés után érezhetek, de a kudarcot sem tanultam meg feldolgozni egy elhibázott döntés után… A konfliktusok megoldása sem volt jellemző a gyermekkoromban, amit mintaként láttam, az inkább az elkerülés volt. Most, hogy már nekem is gyermekeim vannak, fontossá vált, hogy megpróbáljam másként felkészíteni a gyermekeimet, valahogyan úgy, ahogyan felnőtt fejjel el tudom képzelni, hogy is lett volna jobb gyermekkoromban.

A tehetetlenség tartóssá vált és a honlapodon felfedezni véltem a segítő kezet. A megoldandó problémák közül legfontosabbnak a nagyobbik gyermekemmel való kapcsolatom javítását éreztem, a komplex külső-belső megújulás során ez volt a legfontosabb cél. Soha nem gondoltam volna, hogy a gyermeknevelés milyen komoly kihívás! Megteremteni az egyensúlyt a testvérek között, igazán nem egyszerű. Annyit adni a másfél évesnek is, amennyit a négy és fél évesnek? Nem lehet kilóra mérni az együtt töltött perceket, a szeretetet. Máshogyan közvetít az ember egy kicsi, s máshogyan egy „nagy” felé. Mindezt mégis úgy kell tennie, hogy közben nem távolodik el egyiktől sem. Van önbizalma és tudja kezelni a konfliktusokat…

Az oldásokon mindig az elkülönültség, kitaszítottság érzését „orvosoltuk”. Találkozásaink alkalmával olyan megkönnyebbülésben volt részem egy-egy oldás során, hogy szinte légiesen hagytam el a helyszínt, olyan súlytalannak éreztem magam. Voltak tudatosan megélt és azóta rossz emlékként őrzött események s voltak jelentéktelennek tűnő, mégis a mára ható történések – mindtől megszabadultam. Hihetetlenül jó érzés volt megélni múltbéli eseményeket, „találkozni” olyan emberekkel, akik azóta is hatással vannak az életemre. A "hogyan tovább" szépen lassan és biztosan már bennem van. Jó érzés visszagondolni a találkozásainkra és megnyugvással tölt el, hogy sikerült felülemelkedni jónéhány múltbéli eseményen.

Köszönöm és hálás vagyok a segítségedért!

Á."

Szívből gratulálok a sikereidhez és nagyon köszönöm a bizalmadat!:-)

(képek: planetware.com, saidaonline.com)

Ki nem szeret, ha nem szeretnek?

2011-10-20T23:26:00.000+02:00

Már több bejegyzésemben is említettem, hogy bizonyos időszakokban valahogy azonos témával, motivációval, elakadásokkal találnak meg a vendégeim. Volt több "babázós" hónap, volt, amikor sok gyerkőcöt hoztak hozzám, volt olyan is, amikor szerelmi háromszögek résztvevőit oldottam és amikor hasonló testi tünetekkel érkeztek hozzám hetekig. Ha a mostani időszak legjellemzőbb "csomagját" kellene megneveznem, akkor talán az elhagyott, magányos (vagy párkapcsolaton belül elhanyagolt), önbizalomhiányos édesanyák fordulnak hozzám legtöbben.

Egyiküknek nem is az volt a nagy fájdalma már - vagy nem csak -, hogy a párja elhagyta és mostanában egy másik hölggyel látni őt vagy hogy a közös gyermek az édesanyjánál nevelődve ritkán látja az apukáját, hanem hogy az ex-apósa soha nem fogadta el, nem szerette őt. (Legalábbis itt tört el a mécses, azaz itt fáj valami igazán.) Sírva mondta, hogy hiszen nem olyan rossz ember ő, hogy ne lehessen szeretni és ezt a mai napig nem tudta megemészteni...

De honnan, miből fakad valójában, ha valaki nem fogad el bennünket? Ki a "hibás" azért, ha valaki nem talál bennünket megfelelőnek?

Ilyenkor a "hiba" egyrészt a nem-elfogadó készülékében van. Neki vannak elvárásai a saját múltja, saját tapasztalatai és saját (téves) hitrendszerei alapján. Ő szeretné, ha a fia egyetemre menne, a menye háziasabb volna, a férje többet keresne. A másik fél az ő saját, előre kialakított világába nem illik bele és ebből táplálkozik az ellenérzés elsősorban, nem a másik valódi egyéniségéből. (Gondoljunk csak bele, milyen előítéletesek tudunk lenni: ha kiderül, hogy a barátnőnk mondjuk egy közel-keleti fiúval jár, esetleg rögtön félteni kezdjük anélkül, hogy tudnánk, ki is az az ember... Vagy ha focista, akkor biztosan nem egy észlény, ha filozófia szakos, akkor biztosan "dögunalom és el van szállva" és így tovább.:-))

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy azért a másik oldalán is van egy téves hitrendszer, mégpedig az, hogy ő pedig valamiért bevonzotta azt, hogy nem szeretik, nem fogadják el. A saját világát ezzel erősíti meg: "na ugye megmondtam, hogy nem vagyok elég jó!" Ennek az okai pedig mindig valahol a múltban, legtöbbször a gyermekkorban gyökereznek, amikor először érezte magát nem-megfelelőnek, nem-elfogadottnak az illető. A hangsúly azon van, hogy így érezte magát, ugyanis sokszor kiderül, hogy ez egy tévedés, félreértés volt már akkoriban is és a szülei mondjuk nem magára hagyták vagy nem fogadták el őt, hanem például egyszerűen pici babaként rábízták a nagyszülőkre, amíg ők moziba mentek és az első ilyen "magárahagyott" alkalmat élte meg a baba felnagyított félelemmel, esetleg egy akaratlanul ügyetlen, félresikerült kommunikáció miatt rettegéssel, elhagyatott érzésekkel... Bizony, talán el sem hinnétek, milyen bagatell dolgok miatt vagyunk képesek büntetni magunkat akár egy életen át! (Persze egy-egy ilyen élmény mellé sokszor társulnak egyéb stresszélmények is, hogy aztán valamilyen blokkoló helyzet vagy önsorsrontó önigazolás még felnőttkorban is mindig ismétlődjön.)

Olyan hölgyek is megtaláltak - nem is egy -, akik kétségbeesetten szerettek volna és szeretnének még ma is megfelelni a férfinak, aki a gyermekük apja és akit szinte bálványoznak. A férfi már új életet kezdett egy új nővel, akár annak a gyermekével, de a magára maradt anyuka képtelen elengedni a férfit és a saját életére koncentrálni, magát felépíteni, csak azt nézi, hogy a férfi jelenleg "nem is él jobban, mint velem, mégis elhagyott és a másikkal van"... vagy "ha ezt és ezt még megteszem neki, ha így és így viselkedem, ha ilyen és ilyen lettem volna, akkor biztosan nem hagy el"...

Miből adódik az, hogy valaki ennyire képes alávetni magát egy másiknak, aki ennek ellenére mégsem szereti őt eléggé és "lelép"? Megmondom: aki saját magát nem tiszteli és nem szereti, azt más sem fogja tisztelni és szeretni. Az említett hölgyek ugyanis kivétel nélkül feltűnően önutálóak, ez egy nagyon jellemző közös motívum. Vagy nem is adnak igazán magukra, mert "minek" (= nem érdemlem meg, ezt már a másik is tudja, hiszen elhagyott) vagy kifejezetten láthatóan akár szépészeti műtétek sorával próbáltak már eddig is megfelelni a magasztalt férfinak. Egyedül pedig szinte el vannak veszve és először el sem tudják képzelni, hogy igenis egyedül is lehet boldogulni, mert ők önmagukban is szerethetőek és értékesek és lehet akár egy új, másik, őket jobban becsülő társra lelni.

De hol és hogyan lehet ilyen esetekben elkezdeni az építkezést?

A legfontosabb megkeresni és kioldani azokat a múltbeli stresszfaktorokat, amelyek azt erősítik, "bizonygatják" az illető tudatalattijának, hogy ő értéktelen, egyedül nem boldogul, nem szerethető, nem elfogadható, stb. Nagyon fontos, hogy ezek nyomán az ember eljusson oda, hogy belássa, hogy értékes és szerethető, mint bárki más. Másrészt fontos, hogy kimozduljon, nyisson, inspiráló és őt biztató, értékelő barátokkal találkozzon, olyan közegbe, akár új baráti körbe kerüljön - már a kioldott téves hitrendszerei nélkül -, ahol elismerik, szeretik, értékelik őt és ami által elindul az a bizonyos felfelé futó spirál és ezek nyomán egyre nő az önbizalma és ennek nyomán még inkább elhiszi, hogy szerethető, sőt, ami a legfontosabb, hogy igazán megszereti, értékeli önmagát. Minden gyógyulás és pozitív változás az önszeretettel kezdődik, hiszen csak annak akarunk és okozunk jót, akit igazán szeretünk, ugye? Ezért viszont a páciensnek is lépnie, nyitnia kell, még ha először nehéz is, a terápia csak az első lépésekben segít, hiszen magát a változtatást csak ő maga teheti meg. Helyette nem fogja senki.

"A szabadságot megszerezni, megkapni nem elég: tudni kell azt is, hogy utána mit kezdünk vele."

Váltsd valóra az álmaidat!

2011-10-13T09:30:00.000+02:00

A mostani bejegyzésem rendhagyó módon kicsit hosszabb lesz, de megéri végigolvasni, mert rendkívül tanulságos. Az oldás története után ugyanis a páciensem beszámolóját is bemásoltam (rövidítve) a kezelés hatásáról, ami igen hosszasan szívet melengetően pozitív tapasztalatokról szól...:-) De nem lövöm le a poént előre!

Harmincas éveiben járó hölgy páciensem régi ismerősöm, így egyébként rendkívül kedves, derűs, energikus és segítőkész természetén túl ismert volt előttem "munkamániája" és az is, hogy évek óta nincsen párkapcsolata. Ezúttal azzal keresett fel, hogy felhagyjon végre az életében több területen is jelen levő halogatásával-megrekedésével (ahogyan ő nevezte) és képes legyen végre túllépni a kialakult komfortzónája határait. Teli van ugyanis tervekkel, vágyakkal, de mindig úgy érezte, hogy ezeket képtelen tettekbe fordítani, pedig elméletben tudja már jól, hogy hogyan kellene nekikezdeni...

Először egy óvodáskori emléke jött elő, amikor - ahogyan kiteszteltük - félt a közszerepléstől és ennek kioldásához eszközként a rendszerállítás módszerét "választottuk". (Soha nem mi döntünk abban sem, hogy mely korrekció, gyakorlat vagy módszer az adott helyzetben a legcélravezetőbb, hanem mindig kizárólag az izomtesztelés.) Sok apró, különböző anyagú, színű, formájú szimbolikus tárgy áll rendelkezésre ennél a módszernél, hogy a páciens először önmagát, majd a fontosabb, a történetben szereplő családtagjait és többi szereplőt kiválassza és egymáshoz való viszonyukat az asztalon térben is ábrázolja. Lehetőség van ilyenkor arra is, hogy egy-egy érzést megjelenítsen, ami közte és mások között feszül - ez esetben a "közszereplés" is kapott egy figurát. Látható volt, hogy a nagy, rideg közszereplés (a mások előtt való bármilyen megnyilvánulás), amelyet egy négyzetes alakú derékszíj-csat jelenített meg, maga alá gyűri őt, szinte elvágja őt a többiektől, uralja a teret... A lényeg ilyenkor, hogy addig rendezgesse a figurákat, amíg a saját maga számára egy megnyugtató eredményre jut. Eközben történik az átélt élmények feloldása és a sorsdöntő felismerés - amely oldás közben nem csak tudatos, hanem tudatalatti szinten is megtörténik, ez a legfontosabb! -, hogy ő és egyedül csak ő képes átrendezni érzelmileg is a viszonyulását az átélt dolgokhoz, tőle és az ő hozzáállásától függ az, hogy hogyan érez. Hogy van választása, ő dönt és ezt fizikai szinten a tárgyak átrendezésével megteszi, közben vizualizálja is. Ebben az esetben azt, hogy egyetlen rosszul sikerült közszereplés nem nyomhatja rá a bélyegét arra egész életében, hogy ezentúl mer-e kiállni mások elé - és egyben önmagáért.

A következő életkor a huszonévei elejére repítettek, ahol egy párkapcsolat kudarcába botlottunk. Ez volt az első olyan eset, amikor "önfejűen" (= őszinte hittel) kiállt valaki, valami mellett és az mégis zátonyra futott. Emlékszünk még az aktuális problémára, ugye? A hölgy nem meri véghezvinni a terveit, mert "úgysem...", valami mindig megakasztja, hátráltatja - úgy tűnik, főként ez az igen mély nyomot hagyott élmény volt az, ami ezt a téves hitrendszert kiváltotta. Itt is kiteszteltük és megcsináltuk a stresszélmény feloldásához szükséges személyre szabott korrekciókat. Az eredeti cél tehát, amely úgy szólt, hogy "szándékomban áll és bízom benne, hogy az ötleteimet, céljaimat megvalósítom az élet minden területén", innentől máris elérhető!

1,5 hónappal a kezelés után íme a hölgy beszámolója a tapasztalatairól:

"Korábban a halogatásra, vagy a helyzet elfogadására mindig vagy szuper és ésszerű magyarázatokat találtam, avagy egyszerűen elfogadtam mások véleményét az én elképzeléseimmel szemben. Igy például azt, hogy noha 10-12 órát kell dolgozni, mégsem sosem vagyok mindig naprakész és ez borzasztó. A problémámat elfogadtam, néha már nem is idegeskedtem, egyszerűen megszoktam, hogy valami az életemben nehéz, sok, stb. Észre sem vettem, hogy halogatok, hogy az érzelmileg egyszerűbb utat választom. Észre sem vettem, hogy van lehetőségem választani.

Az oldásra azért mentem el, mert nyilvánvalóvá vált, hogy befejezésre álló dolgaimban, változás előtt visszahőkölök, szinte fizikai idegenkedés fog el az utolsó lépések megtételétől, és minden elkövetek, hogy ne is kelljen ezzel foglalkozni. Olyan ez, mint a tériszony, mintha mondjuk a Lomnici csúcs tetején ülnék, és rádöbbennék, mekkora a tériszonyom. És a félelemtől maradnék is ott a tetején, elfoglalva magamat, de a helyzet nem változik - akkor is nagyon magasan vagyok, és rosszul érzem magamat tőle. Ám lecsúszni sem szeretnék, mert az is ijesztő, és útközben annyi baj történhet. A biztos, jól ismert körben maradni sokkal egyszerűbbnek tűnt, még akkor is, ha az nyilvánvalóan éjjel-nappali gürcölést jelent. Korában ha valaki panaszkodott - meghallgattam, s ha másfél óráig tartott a jogos szomorkodás egy magánélet vagy szakmai válság miatt, úgy éreztem, ez fontosabb annál, hogy épp megírjak egy levelet, vagy vegyek 4 kg krumplit a piacon.És jött az újratervezés, az aznapra tervezettek újra-rangsorolása, kihajigálva belőle a feleslegeset. Ez általában a szórakozás, pihenés, alvás kategóriával indult (estig/hétvégén is munka), majd folytatódott az evéssel (nem megyek ebédelni, mert túl sok ügyfél van), majd az alvással. És végződött a közép- és hosszútávú terveim feladásával, halasztásával (lakberendezés, mellékállás, bloglolás, varrás, stb., mert semmi de semmi időm nem maradt, s ha véletlenül mégis, akkor már túl fáradt voltam, és inkább aludtam vagy a TV t bámultam...

Az oldás után immár nem ragadok le, nem riadok meg a meredek "csúszástól", a tériszonyom elmúlt. Tudom hogy én másztam fel ide, így nyugodtan le is mászhatok. Emellett - a hasonlatnál maradva - a tekintetemet a célon tartom, már tudom, hogy mit miért csinálok. Bátran nekivágok - és a legtöbbször kiderül, hogy 1) nem is rossz "csúszdázni" 2) nem is végtelen hosszú az út a változáson át az új helyzetig 3) baromi jó célba érni és továbblépni. No és van időm és energiám!

Indult ott, hogy jobban beosztom az időmet, mert elfogadtam, hogy nem csak munkám van, s a helyzet nem az, hogy akkor érdemlem meg a pihenést és az alvást, ha a munkámmal készen vagyok. Ha ugyanis annyit adnak, hogy azt nem lehet megcsinálni 8 óra alatt, az nem az én hibám. A gondolat, hogy "jogom van az élethez", egészen sajátosan felszabadító erővel hatott!:-)

Az oldás azonban abban segített, hogy ezt konstruktívan érvényesítsem a mindennapjaimban, ne csak amolyan hangzatos kávészünetben előadott puffogás maradjon. Vagyis immár nem dacból élek eszerint. Igy immár nem azt fogadom el, hogy sok a munka, ezért estig kell dolgozni, de így sincs kész soha. Helyette inkább azt, hogy sok a munka, naprakész soha nem lesz, azonban egy ésszerű ütemezés megtartása mellett tathatóan oldom meg a feladataimat. Igy mertem váltani, s mivel immár ugyanolyan fontos az, hogy pihenjek, takarítsak, aludjak,mint hogy a munkámat végezzem, egyiket sem szorítom háttérbe a másik kedvéért. Elmúlt a tériszony és elmúlt a lelkifurdalás is, hogy a saját érdekemet is nézem.

Szigorú és szoros időbeosztást tudok tartani, s mivel tudom, hogy f5 kor felállok és hazamegyek, napközben is sokkal motiváltabb vagyok, hatékonyabban dolgozom.Az oldással immár képesé váltam arra, ami nagy öröm, hogy immár nem azon kesergek, hogy nem leszek naprakész, mert ez irreális lenne, hanem kitűztem egy reális tartományt, amit "jó teljesítményként" eredményként fogadok el magamtól arra a napra.

A vicc az, hogy most sokkal több barátommal találkozom, mert tudom mit mikor akarok, reális a cél, és meg is csinálom. Igy aztán van idő pihenni is picit, a barátok feltöltenek energiával, a munkámban immár nem vagyok fásult és elcsigázott - így ott is hatékonyabb vagyok. Immár nincs újratervezés, különösen indokolt eseteket kivéve. Így most épp egy pozitív spirálba kerültem.

Az eddigi hangyányinak tűnő sikerek pedig önbizalmat és új erőt adnak, azt a érzést - ami a jobb agyféltekés rajztanfolyamodon fogott el először -, hogy mindent megvalósíthatok, amit kitalálok, csak neki kell kezdeni, kellő kitartással! Akkor azt gondoltam, ez csak a különleges dolgokra vonatkozik, eszembe sem jutott a mindennapi életre alkalmazni...

Valójában az egész élet így élhető, ami csodálatos!:-) A módszer ugyanaz, mint a garzonlakás berendezésénél: Miért gondolom, hogy valami nem fér be? Mi az amin biztosan nem tudok változtatni? Ezeket a kérdéseket meg kell válaszolni, fel kell írni.És ezután el kell gondolkodni: vajon tényleg nem lehet megváltoztatni, megoldani? Valójában csak arról van szó, hogy ezt gondoljuk, s ezért nem is foglalkozunk többet a kérdéssel. Ám ez tévedés. S így nem csak egy szuperül működő, kompakt, mosógépes konyhát lehet összehozni 2 négyzetméteren, hanem egy működő változatos életet és egy új párkapcsolatot is 2 hónap alatt :-)))

Nos, hogy ezt meg is merjem csinálni, az oldásnak köszönhető. Kedves hegyivezetőm, köszönöm, hogy bátorságot adtál nekem, hogy leküzdjem a tériszonyomat, és lejussak a hideg, szeles, magányos csúcsról, ahová egyedül másztam fel, s ahol nagyon kellett kapaszkodni a fennmaradásért!

Üdvözlet a virágos völgyekben csobogó patak mellől :-)"

Kedves Hegymászó, magadnak köszönd a bátorságodat, tiszta szívből gratulálok Neked!:-)
Hiszen ezért élünk, cél a teljesség.:-)

(Nekem pedig már akár egy ilyenért is érdemes volt élnem.:-))

---

Kapcsolódó cikk: Mindig csak tervezgetsz és alig valósul meg valami?

Lépj túl a múlton!

2011-10-05T20:40:00.002+02:00

Ritkán írok olyan kezelésekről, amelyekben az előző élet élményeit oldjuk. Az "effélék":-) sokaknak még ma is idegenül hangzanak, ami érthető, hiszen amivel nincs saját tapasztalata az embernek, azzal kapcsolatban mindig szkeptikus és ez természetes. (Szerintem egyébként ezért érdemes minél több mindent kipróbálni és megtapasztalni, nyitottnak lenni, mert a "partvonalról" hitetlenkedni és tagadni kényelmes és biztonságosnak tűnik ugyan, csak úgy elég sok mindenből kimaradunk.:-)) Ezen kívül persze éppen elég élmény és stressz ér bennünket ebben az életünkben is, amivel foglalkozhatunk, amelyeknek a következményeivel gyakran szembe kell néznünk. Ha viszonylag ritkábban is, de előfordul, hogy olyan blokkokba, elakadásokba botlunk a pácienssel, ahol az izomtesztelés során egyértelműen kiderül, hogy "kicsit" messzebbre kell nyúlnunk a megoldásért. Például egy hétköznapinak tűnő makacs testi fájdalom esetén az ez előtti harmadik életig akár...

Hölgy páciensem több éve vissza-visszatérő vendégem, sok mindennel megküzdött már és sokat változott az élete az első találkozásunk óta. Jelenleg egy makacs sarokfájdalommal küzd, amellyel kapcsolatban a második kezelést kapta. Rögtön a kezelés elején kiderült, hogy egy előző életbeli élmény (sarok = múlt) az, amit végre el kell engednie itt és most, hogy továbbLÉPhessen az életében, mert több területen is egy helyben topog. (A magyar nyelv szépségei...:-)) Izomteszteléssel adatokat gyűjtöttem az érintett előző életről és amikor megfogtam a homlokát és a tarkóját, hogy ezeket összefoglaljam neki, már a lista közepén éreztem, hogy feszültté válik az arca és sírni fog: az 1400-as években Afrikában egy 3 éves kisfiú története elevenedett fel az előző életbeli élményeként. Páciensem végigzokogta az oldást.

Úgy látta, hogy ő egy fehér, talán angol kisfiú, aki magára maradt idegen földön, idegen kultúrában, idegen emberek között, nem érti a nyelvet és teljesen kirekesztettnek, magányosnak érzi magát. Úgy mondta, hogy nem sajnálja ezt a kisfiút, hanem egyszerűen átérzi azt, hogy az mit érzett akkor. A vezetett meditáció, mint ilyen esetben leggyakrabban, arra összpontosult, hogy a mostani énje szeretettel, gondoskodással vegye körbe az akkori önmagát: hogy ő maga legyen abban a kilátástalannak tűnő helyzetben a saját támasza. Itt nagy felismerés történt: a hölgy eddig mindig egy külső tekintélytől várta biztonságot, a biztatást, az elfogadást, a szeretetet és ezeket önmagának nemigen adta meg... Át kellett ölelnie azt a kisfiút és dédelgetni, mintha csak a saját kisfia volna (van egyébként egy saját kisfia is). Hiszen ha a fiát képes szeretni és dédelgetni, akkor önmagát vajon miért nem?:-) Mindez addig folytatódott, amíg egy megnyugvás nem történt és természetes állapotnak érezte "önmaga megszeretgetését". Akkor úgy látta, hogy egy öreg bölcsnek átadja a már nyugodt, alvó kisfiút és így el tudott köszönni a "törzstől" és egykori önmagától, akik befogadták, elfogadták őt - hiszen miután önmagát elfogadta, már a többiek is szeretettel fordultak felé.:-)

Ezután következő állomásként a saját hároméves kora következett és kiteszteltük az "idegen nyelvtől való félelmet" itt is, ami kísértetiesen rímelt az előző történetre. Kiderült, hogy az óvodában az óvónénit nem értette jól valamiért egy alkalommal és - élénken emlékszik rá - valamilyen jeges rémület fogta el akkor, teljesen indokolatlanul, hogy ő most kirekesztett és bántani fogják, egyedül van... Nagy valószínűséggel az előző élete negatív emlékei kapcsoltak be akkor, főként, hogy az életkora is hasonló volt a magára maradt kisfiúéhoz. Néhány későbbi emlékkép is előkerült, már a hölgy saját tudatos felidézésével, amelyeknél kifejezetten ez a motívum ismétlődött: az idegen nyelv és annak a megnemértése és az ebből fakadó pánik és magányosság-érzés. A hölgy egyébként kiválóan beszél egy idegen nyelvet és volt pár jóval idősebb "mentora", tanára, jóbarátja is a múltban (ld. a törzs öreg bölcse), akikhez adott időszakban nagyon, talán túlzottan is ragaszkodott és akiknek ez az anyanyelve...

Az egy helyben topogást és az ez által kiváltott sarokfájdalmat tehát úgy tudja letenni, ha képes túllépni azon, hogy mindig lehetőleg egy számára elismerő tekintély szemén keresztül lássa önmagát: ahhoz, hogy tovább haladhasson az útján - és végre csak a saját útján -, neki is úgy kell elfogadnia és szeretnie magát, minden külső és belső tulajdonságával együtt, amilyen jelen pillanatban.

Ahogyan nekünk mindannyiunknak.

Két babás sikertörténet

2011-08-21T12:57:00.003+02:00

Szeretném megosztani Veletek a múltkori "sikersztoris" játék két tanulságos történetét. Azért egy bejegyzésben a kettőt, mert bár a megoldási módszer különböző, a téma, a hit és a kitartás összeköti őket és úgy érzem, már ez önmagában is tanulságul szolgálhat.

Íme, az első:

"A történet ott kezdődik, hogy 3 évvel ezelőtt szeretünk volna egy kisbabát. Én 3 műszakban dolgoztam elég nehéz munkakörben. Sikerült teherben esnem szeptemberben de sajnos februárban el is vesztettem a kisbabám. Nagyon bánkódtam és sokat marcangoltam magam. A nőgyógyász azzal nyugtatott, hogy a nők kb. 80%átesik ezen az elején és lehet még kisbabám. A labor leletek alapján egészséges voltam. Nem adtam fel felkerestem egy természet gyógyászt, mert nem hagyott nyugodni a tény ha egészséges vagyok akkor miért nem sikerült. Kiderült hogy 70 % sérült volt a nyálkahártyám és nagyon savas volt a szervezetem. Betartottam az utasításokat, nekiálltam picit agykontrollozni pozitív megerősítésekkel, minden nap mikor mentem melóba a metron, buszon csak ezt hallgattam. El is telt egy hónap és már másképp láttam a világot, nevetem a kolegáimon akik minden bolhából elefántot csináltak ,már nem érintet meg a negatív gondolkozásuk, legalábbis nem engedtem meg .

Szép napon mikor kijöttem délben a munkából gondoltam egyet és elmegyek egy Feng Shui boltocskába ott közel és keresek valamit ami még ezen felül is segít majd nekem. Kértem az eladónőt segítsen mutasson olyan dolgokat amik a gyereknemzést segítik. Sokat olvastam akkor a feng shuiról. Meg is vettem egy sárkányfejű teknőst és egy angyalka medált. Az angyalka medált, kristályt megtisztítottam és hordani kezdtem. A kis Sárkányfejű teknőst pedig a bagúa (ha jól írom) térkép szerint a háznak abba a részébe helyeztem el ahol az alkotókészség és a gyereknemzést segíti, és a szájába tettem egy fehér -narancs színű selyem szalagot. Bíztam benne és reménykedtem, hogy nemsokára meglesz a fáradozásaim gyümölcse. Törődtem a teknőssel ahogy olvastam Feng Shui útmutatásokban .

Újból terhes lettem igaz veszélyeztettet de kértem az angyalokat segítsenek, hogy minden rendben legyen és egészséges kisbabánk szülessen. 2009.06 .20 -án megszületett Tamara, igaz, nem volt sima szülés, de én minden pillanatban csak az eredményt és boldogságot láttam, hogy sikerült amit szeretem és terveztünk.

Még annyit, hogy miután Tami megszületett más helyre tettem a sárkányfejű teknőst a lakásban, de most anyagi helyzettűnk javulását kértem, így a szalagot kékes lilára cseréltem. Kis idő után, nem mondom, hogy ötös lottó hullt az ölünkbe, de javult a helyzet, mert apa fizetés emelést kapott, váratlan pénz, ajándékok jöttek.

Eltelt 2 év. Újból babát szeretünk és én megint megcseréltem a szalagokat. És itt van, 12 hetes terhes vagyok. Most is veszélyeztetett, de kérem a Jóistent, az angyalokat és bízom a kis sárkányfejű teknősben, hogy megóv minket a bajtól ." (Anikó)

És a másik:

"Tinaval egy barati eskuvon ismerkedtem meg, idestova 8 eve. Akkor kezdodott egy friss parkapcsolatom, amibol vegul hazassag lett :) nagyon szerettunk volna babat, es masfel evig hiaba probakoztunk. En sajnos elegge ragorcsoltem a temara, es mas se jart az eszemben, ettol a babacskatol vartam eletem fordulopontjat. Tina akkor kezdte tanulni a kinezt (2004 osze volt) es felajanlotta hogy szivesen kiprobalna rajtam a modszert. en nagyon biztam benne, es lelkes voltam. 5 oldas kellett a temara, amin csodalkoztunk is, mert eleg sok egy fokuszra...de sok sok mindent kellett kitakaritanunk. mihelyst befejeztuk a sorozatot, a kovetkezo honapban mar a pocakomban volt Aronka, aki mar lassan 6 eves nagyfiu! annyira megragadott a modszer, hogy azota en is megtanultam egy reszet, es alkalmazom-hasznalom is. meggyozodesem, hogy sokkal gyorsabban es hathatosabban, de egyuttal melyen lehet kezelni mindenfajta problemat igy. azota is, ha valamivel kapcsolatban oldasra van szuksegem, Tinat kerem meg. annyira megnyugtato es mindig megoldasra vezeto az empatiaja, az odafigyelese es a harmonikus lenye. es a megoldasok mindig megszuletnek :))
koszonom!

Anna "

Nagyon köszönöm az őszinte sorokat, a bizalmatokat!

Alkotás helyett alkohol

2011-08-16T18:52:00.000+02:00

A stresszoldás ősi szabálya, hogy nem címkézzük fel a betegségeket és problémákat - amelyek valódi nevükön tünetek és feladatok -, ugyanolyan a kezelés menete egy rákos betegnél, mint egy náthánál. Így ha függő betegünk érkezik, akkor is nekikezdünk az oldásnak és haladunk szépen előre, nincs kiemelt kezelési mód - illetve egy kifejezetten "függőségi oldás" létezik, de érdekes módon nem mindig van szükség ennek a használatára. Gyakoribb, hogy egy "átlagos" kezelés alatt kiderülnek és oldásra kerülnek a függőség legfőbb okai, mint ahogyan az az egyik legutóbbi esetemnél is történt.

A negyvenes férfi alkoholproblémákkal érkezett hozzám. Az életútja sem hétköznapi: a harmincas évei elején évekig hajléktalan volt, majd összeszedve magát lett lakása, sőt, mára háza, van (oktatói) állása és házasságban él. Éppen ezért volt számomra nagyon érdekes, hogyha mindehhez volt ereje, az alkoholt hogyhogy nem tudja letenni? Mint kiderült, délutánonként rendszeresen iszik, otthon, egyedül. És öröme telik benne. Összességében még azt is elmondható, hogy több öröme van a dologban, mint hátránya miatta - de tudja, hogy ez így nincsen rendjén, hogy emögött van valami, amire neki már nincs szüksége és nem utolsó sorban nem szeretné, ha a házassága a kárát látná ennek a függőségnek.

A jelenlegi életét, majd a gyermekkorát vizsgálva (izomteszteléssel két időpontban is "jártunk") először nem is látszott olyan egyértelmű stresszhelyzet, ami az alkohol rabságát indokolná. Teljes család, szeretet, nagy remények az eszes és talpraesett fiúban. Aztán bár a szülei elváltak, nagy drámák nem voltak és nem volt alkoholista sem a családban, aki életmintát adott volna... Az adott életkoroknál a felbukkanó stresszeket oldottuk persze és levontuk belőlük a tanulságokat is, hogy tudatos szintre hozzuk ezeknek a jelentőségét, de valahogy maradt egy hiányérzet ezek után, hogy de mégis miért? Hazaérve a nehéz munkával megszerzett házába miért "menekül" ez az egyébként láthatóan derűs, magabiztos ember az alkoholhoz? Minden függőség pótcselekvés. Neki vajon mi hiányzik ennyire?

Aztán jött egy kamaszkori emlék, amit nagyon pontosan fel tudott idézni, azt, hogy a padláson festeget - nagyon szeretett rajzolni, festeni - és a nevelőanyja gúnyosan "Picassonak" szólítva őt hívja ebédelni. Később sem támogatták a művészi ambícióit, sőt, kifejezetten ellenezték a "fölösleges" időtöltést a vászon előtt. Elkülönült, el nem fogadott érzéseket élt meg tehát az érzékeny kamasz és több minden rögzült téves hitrendszerként a tudattalanban: egyrészt, hogy "a festés fölösleges időtöltés", másrészt maga az igen kellemetlen elkülönültség érzése is szinte hozzátapadt ehhez a tevékenységhez - márpedig ki szeretne olyasmivel foglalkozni, ami megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzéseket kelt? Így emberünk nem festett többé, holott tehetséges és ahogyan az egykori érzéseiről mesélt, azt a bizonyos áldott, ihletett, belefeledkezős érzést is megélte alkotás közben mindig, ami feltölt és harmóniába hoz, ami egész-ségben tartja a lelket és egyensúlyt teremt az életben, amit sokan egy életen át keresnek... És ettől lett ő letiltva. Kapott egy batyut, amiben az alkotóerejét tagadó család részben őt magát tagadta meg, a személyisége és élete egyik fontos részét. (Így hát nem is csoda, hogy inkább hajléktalanságba menekült aztán, de ez egy másik történet...)

Fontos volt, hogy a festéshez, az alkotáshoz - és így a saját magához - tapadó negatív hitrendszereit oldjuk, hogy újra megnyíljon az a bizonyos kapu az önkifejezés igénye felé, amit jobbhíján eddig alkohollal pótolt. És hogy miért éppen alkohollal? Erre is rájöttünk. Minden, ami az alkotással, művészetekkel, önkifejezéssel kapcsolatos, az a spirituális világban a VÍZ elemmel függ össze. (És mint mindig, minden összefügg mindennel: gondolhatunk a kommunikációért, önkifejezésért is felelős torokcsakra kék színére, a Vízöntők "bohém" jellemvonásaira vagy a feng shuiban az 1-es víz elemű ember legfőbb általános jellemzőire, mint például a művészi hajlamok...) A víz elem nem csupán a vizet jelenti, hanem minden folyékony dolgot, így energetikailag az alkohol is ide tartozik. (Ez természetesen nem jelent semmilyen tekintetben kizárólagosságot az alkoholbetegek motivációira általánosságban, ez itt most egy példa a sok közül.)

Kiderült az is, hogy emberünk már korábban beszerzett minden "kelléket" a festéshez, de mégsem kezdett neki az alkotásnak. Minthacsak tudta volna (és valószínűleg "tudta is", mindig tudjuk), hogy mi a megoldás, csak a negatív érzései miatt nem tudott volna festeni... Az oldás során tettünk róla, hogy ez a jövőben ne így legyen.:-)

Utolsó gondolatként azért nézzük meg, hogy akkor vajon mi lehet a magyarázat a drogfüggő vagy alkoholproblémás művészekre? Hiszen ők alkothatnak, önkifejezhetnek... Nálunk nyilván egyéb okai vannak a függőségnek. Okozhatja ugyanúgy a hányatott gyermekkor, mint a negatív szülői (családi) minta a "megoldásra", de lehet éppen az érzékeny művész megnemértettsége, elnemismertsége is, ami nagy eséllyel sokszor gyermekkorból hozott rossz élményeket és hitrendszereket aktivizál, esetleg a divat, egy bizonyos körbe való (a valahová való) tartozás vagy a hírnév és anyagiak által nyert "szabadság" téves értelmezése (ergó: "bármit megtehetek, nekem mindent lehet") - ezek azok, amelyek sohasem általánosíthatóek egy ponton túl és mindig egyénileg kell megnézni és kioldani az ezekhez kapcsolódó téves hitrendszereket mindenkinél.

"Sikersztori" nyereményjáték!

2011-08-08T20:22:00.001+02:00

Visszatérve egy kalandos-esős családi nyaralásról rögtön egy nyereményjátékkal nyitok!:-) Úgy gondoltam, egy játék erejéig most "nyári leltárat" tartok, amelybe bevonom az összes aktív blogomat ill. azok témáit.

Ezt, a "Játszani az életet" nevet viselő, legelső szakmai blogomat még 2007-ben indítottam. A célja az volt, hogy a stresszoldó munkám során terítékre kerülő, másoknak is hasznos tanulságokkal szolgáló eseteimet megírjam Nektek. Csupán átlagban évente 10 bejegyzést írok, ami nagyon kevésnek számít (egy átlagos bloghoz képest, az eddigi 6 éves stresszoldó munkámhoz és a mára 200+ páciensemhez képest is), ezeknek relatív mégis igen nagy sikere van, jelenleg már havi 500 oldalmegtekintéssel. Ezúton is hálásan köszönöm az folyamatos érdeklődéseteket, támogatásotokat!!:-)

Az egyik nagy kedvencem és egyben a legnépszerűbb blogom, a "Feng Shui Tinával" a múlt hónapban beleolvadt az Online Feng Shui honlapomba, ahol minden eddigi cikkem megtalálható a témában. Az összes "fengshuis vonal" itt fut tovább ezentúl - jelenleg éppen egy arculattervezéssel, céges megjelenéssel foglalkozó Üzleti Feng Shui cikksorozatot kezdtem el pár hete a blogban (a főoldalon)...

A Tündérliget - a kreatív önismeret kertje honlapját és lélekemelő blogját pedig talán már ismeritek...:-) Előbbin egyébként lassan érdemes lesz figyelgetni az őszi programokat:: me került meghirdetésre az őszi jonbb agyféltekés rajztanfolyam és hamarosan felkerülnek és kiküldésre kerül hírlevélben a többi őszi információ!

No, akkor a lényeg:

Részvétel a nyereményjátékban:

1.) Amennyiben van bármilyen pozitív élményed, tapasztalatod, eredményed páciensként a fenti területeken, azaz a stresszoldás (kineziológia) vagy a Feng Shui területein, kérlek, hogy oszd meg velem! Lehet ez bármilyen korábbi vagy aktuális saját történet, max. 10 mondatban, amely Számodra egy lehetőséget, megoldást adott az akkori élethelyzetben. (Megtisztelő, ha az élmény esetleg hozzám is kötődik, de ez természetesen nem feltétel!:-))

A történetedet ide küldd: martina(pont)mucsi(kukac)yahoo(pont)com

2.) Lájkold a Tündérliget Facebook oldalát! (Ha ezt korábban már megtetted, akkor persze nem kell még egyszer.:-))

3.) Oszd meg kérlek ezt a bejegyzést a nyereményjátékról a Facebookon!

4.) Jelezd itt egy kommentben, hogy megosztottad!

A történeteket természetesen maximális diszkrécióval kezelem, de név nélkül szívesen publikálnám ezeket a honlapomon. Ehhez előzetesen minden esetben kikérem az érintettek engedélyét.

Nyeremény:

A tina's design blogomon néhány hete feltettem egy "Shabby birthday!" nevű, saját készítésű mini albumot, amelyből csak három hasonló létezik - egyet elkészítettem közülük a barátnőmnek, egyet pedig ennek a játéknak a nyereményeként fogok kisorsolni!:-) (... igen, egy még mindig maradt...;-))

A nyertes még választhat is, hogy az A vagy B tetszik-e neki jobban!:-)

Határidő: augusztus 10. éjfél

Sorsolás: még a határidő hetében :-)

UPDATE: A nyertes!

Várom a sztorikat és sok sikert kívánok!:-)

Tina

Hízás-parancs

2011-06-14T12:14:00.002+02:00

Tavasz végén, nyár elején lekerülnek a ruhadarabok, előkerül a fürdőruha és jön az ijedtség: juj, ebbe bele kellene férnem és jól kellene mutatnom nyáron a strandon...! Ezerszámra elérhetőek a neten a hatástalan, hatásos, részben hatásos, egy-ideig-hatásos és valóban hatásos fogyókúra-tippek, ám manapság is még csak kevesen látják be, hogy a hízásnak és főként a hiábavaló fogyni-vágyásnak lelki okai is lehetnek - és legtöbbször vannak is. Ezekből hoztam Nektek "ébresztőként" egy csokorra valót!

Miért van az, hogy valaki eszik mint a gép és nem látszik meg rajta, Te pedig a levegővételtől is hízol? Miért hiábavalóak a fogyási próbálkozásaid már évek óta? Már szinte nem is eszel és sportolsz, a kilók mégis ragaszkodnak Hozzád? Ha ezek közül bármelyik igaz Rád és még mindig szeretnél fogyni, nem fogod tudni megkerülni azt, hogy egy kicsit elmerülj a múltadba - és a jelenedbe.

Védőháj

"Azt vettem észre – magamon is –, akik önmagukkal elégedettek, azokat elkezdi foglalkoztatni a belső béke, így átalakul a táplálkozásuk is." (Csernus Imre)

Talán a "védőháj" kifejezés ismert a laikusok között is, többször hallottam már dobálózni vele, de mit is jelent igazából? Mivel az evés az egyik alapvető ösztönünk, úgy vagyunk "programozva", hogy az étel a legfőbb megoldás. És a zsír ugye nem csak raktár, hanem fizikai védelmet is nyújt - eredetileg a prérifarkas meg a kardfogú tigris, mostanában viszont mindenféle külső bántó hatás ellen, legyen az testi vagy lelki bántalmazás. De a háj kiváló "pasiriasztó" is a mi kultúránkban: ha egy nő egy adott férfitól (kézenfekvő: a mellette élő férfitól) vagy a férfiaktól általában szeretné távol tartani magát, akkor sem tud lefogyni.

Te ki vagy mi ellen védekezel folyamatosan? Ki elől és miért szeretnél elrejtőzni testileg-lelkileg-érzelmileg? Mi az, amit nem mersz ki-/megmutatni (Magadból)? Mi elől bújkálsz?

"Komfort zóna párnácskák"

Ezt a kifejezést most találtam ki:-) és arról szól, hogy van, aki megrekedt egy számára - eredetileg - kényelmes élethelyzetben, ami ma már nem elégíti ki az igényeit, szorong, akár fuldoklik benne, hiányérzete van, de megszokásból és az ismerősség érzése miatt mégis benne marad - ezt nevezzük kényelmi vagy komfort zónának. Ehhez alkattól függően általában "jár" néhány kéretlen kiló is, amelyek makacsul ragaszkodnak hozzánk: ahogyan a túlhaladott életünktől, szokásainktól nem tudunk megszabadulni, úgy a kilóktól sem - valójában ezek jelzik, szimbolizálják fizikailag azt, hogy fölösleges dolgokat hurcolunk magunkkal. Ismerek személyesen olyan nőket, akiknek a drasztikus életmódváltás - és most nem (csak) az ételről beszélek - hozott két-három számmal kisebb ruhaméretet az életébe: egy évekig halogatott válás, egy munkahelyváltás, az életkornak megfelelő felnőtté válás és elszakadás a szülőktől forradalmi változást hozott a megjelenésükben is. Optimális súlyra fogytak, kivirultak, megfiatalodtak. Mert végre a saját életüket élik.:-)

Mi/ki az, amit/akit el kellene engedned, de ragaszkodsz hozzá? Mi az, amit bár megszoktál, de már nem hoz valódi örömöt az életedbe? Milyen élethelyzetben ragadtál benne, amit most (tévesen) az egyetlen lehetséges életednek látsz?

Élet helyett étel

Ez az a terep, ahol a lelki békétlenség már találkozik az evéssel. Gyermekkorunkból sok mindent hozhatunk, ami aztán szokásként rögzül: ölelgetés helyett kaptunk egy csokit, ha sírtunk - így szeretetlenségben élve az édességhez nyúlunk felnőttként, mert az az ismerős, begyakorolt reakció; ha szépen (= sokat) eszel, jár a desszert - így minden "szép" főétkezést süteménnyel zárunk és el sem tudjuk képzelni máshogyan; "most nem tudunk elmenni a vidámparkba, de itt van egy nyalóka" - felnőttként: ugyan nem tudom megvalósítani itt és most a célomat, de addigis kéznél van a nasi...

Valódi élmények és megoldások helyett - ergó a komfort zónából való, mindig fájdalommal és lemondással járó kilépés helyett - sokan választják a gyors, "itt és most" kielégülést nyújtó édességet és így az ezzel járó zsírpárnákat... A megoldás itt is a felismeréssel kezdődik természetesen és több lépésen át folytatódhat az önfegyelem gyakorlásától kezdve a valódi élmények megélésén át egészen a terápiás segítségig, kinek-kinek személyiségére szabottan.

Enni kell

Az előző generáció(k), főként a most még élő legidősebb nemzedék megélt sok mindent, nélkülözést és háborút. Az ő egyik "életparancsuk" az volt, hogy túlélni mindenáron és ehhez az élelemszerzés és -felhalmozás, a tartalékok depózása (a kamrában és a testben) is hozzá tartozott. Emlékszem még a nagyszüleim dugig tömött kamrájára, pedig az gyermekkoromban már volt sarki kisbolt, ahol bármikor bármilyen alapvető élelmiszert be lehetett szerezni... És arra, hogy "nem baj, ha van egy kis fölösleg, mert van mit leadni, ha megbetegszik az ember..." Ezt adták tovább a szüleinknek és nekünk is: Mindig legyen mit enned! Az a tied, amit megeszel! Gondolkodj előre és raktározz! Az ő életükben ezek nagyon fontos, alapvető igazságok voltak.

De ez az ő igazságuk, nem a miénk. Mi már más korban és máshogyan élünk, így a tőlük kapott "parancsokra" sincs szükségünk ilyen formában. A jó hír az, hogy ezeket a tudattalanban rögzült hitrendszereket, amelyek a szándékunk ellenére és a testünk ellen dolgoznak, le lehet tenni!

Egy hölgy páciensem súlyproblémákkal keresett meg. Az oldássorozat érdekesen alakult: van, hogy valakivel rögtön az első alkalommal eljutunk a szüleihez (ez a gyakoribb) és velük kell dolgozni és van, hogy ők valahol a mélyben csücsülnek és csak a legvégén kerül rájuk és a velük való kapcsolatra a sor - itt az utóbbi történt. Jópofán rímelt a fogyás témája arra az, ahogyan a külső héjakat (a hízás egyéb okait, ritkán van csak egy oka egy helyzetnek) folyamatosan lehántva jutottunk el egyre mélyebbre, legvégül a "torzsában" dekkoló szülőkhöz. Kiderült, hogy páciensem kifejezetten sovány kislány volt, szülei pedig mindketten nagydarab, testes emberek, akik szinte szégyellték a cérnaforma gyermeküket. Az egykori kislány máig emlékszik arra, hogy egyszer az állatkertben járva "megszólták őket", hogy hogy lehet két ekkora embernek egy ilyen lánya (kérdés, hogy ez a bírálat eredetileg kinek is szólt valójában...?) Egy orvos mindenesetre aztán "megoldásként" széntablettát javasolt, amit a páciensemnek szednie is kellett rendesen, mígnem felsőtagozatosként már kezdett hízni és mára be is érte, sőt, túlszárnyalta a szülei egykori súlyát. Remek, a kísérlet sikerült, a "Híznod kell!"-parancs máig kiválóan működött, páciensemnek gondjai voltak/vannak a nőiességével, az önbizalmával és nem találja a helyét a házasságban... De a lényeg, hogy a hiábavaló fogyókúrázások oka végre napfényre került és szembe lehetett vele nézni, tudtunk vele dolgozni, hogy a jövőben már ne okozzon több bajt a dolog.

A fentiekben felsorolt okok listája persze nem teljes, a nálam előforduló leggyakoribb esetek alapján választottam ki éppen ezt a néhányat és persze ezek nem vegytisztán vannak jelen senkinek az életében: nagyon sokszor bizonyos százalékban közülük több előfordul és mindig kiegészítik őket a teljesen egyéni élmények. De ha a fentiek alapján már csak elgondolkozol a saját motívumaidon, máris tettél egy lépést a testi-lelki egyensúlyod, így az áhított testsúlyod és a bikinid irányába!:-)

Babát akarok!

2011-04-28T22:26:00.000+02:00

Sokan fordulnak hozzám mostanában babás megkeresésekkel: több hónapnyi, akár évnyi sikertelen próbálkozás után a "meddőség" lelki okainak feloldása céljából. Talán azért, mert a 9 hónapos kislányom jóvoltából éppen "nyakig vagyok" a témában - jó értelemben persze:-) -, vagyis az energiáim most nagyrészt a babázásról szólnak. Bár korábban is sok hasonló esetem volt már, nem győzök mindig újra csodálkozni, hogy mennyi különböző oka lehet az (átmeneti) gyermektelenségnek.

Egyik páciensem 1,5 év után keresett meg újra: annak idején a babatémára már volt pár oldása, de aztán valamilyen okból nem jött tovább, pedig kiteszteltük, hogy kell még rá oldás neki, azaz nyitva maradt a téma. Hát folytattuk most, ahol abbahagytuk. Érdekes módon nála egy 2,5 éves kori költözés volt az, ami mély, negatív nyomokat hagyott benne, illetve az akkori új lakásuk. Kicsi volt és nem volt kuckója, külön helye, ahová elvonulhatott volna. Egy sötét, szűkös lakás képe maradt meg benne, tetézve néhány ott átélt negatív élménnyel abból az időből. Kiderült, hogy a mostani lakásuk se túl nagy és a most leginkább tárolóhelyiségnek használt szobát majd a baba megfoganása után szeretnék csak gyerekszobának átalakítani, pedig elmondása szerint igazából akár most is megtehetnék. Összességében tehát az tartotta vissza (persze nem kizárólagos okként, több egyéb faktor mellett) a baba érkezését eddig, hogy úgy érezte, nincs helye a babának a lakásban, nincs hová érkeznie - az, hogy neki "nem volt helye" a gyermekkori lakásukban, olyan negatív emlékként rögzült, amit nem szeretett volna, ha a gyermekének is át kellene majd élnie... Még akkor is ezt küldte a tudattalanja folyamatosan, ha józan paraszti ésszel jól tudja, hogy ez nem így van! Meditációval és gyakorlatokkal feloldottuk ezt a blokkot, hogy ez se legyen akadály többé, hiszen a gyerkőcnek igenis van hová érkeznie - és bár a félkész babaszoba nem fogja már őt visszatartani, de természetesen a feng shui elveit figyelembe véve és érzelmi-lelki szempontból is előnyösebb volna azért már előre kialakítani azt a szobát, ami várja, fogadja majd az érkező csöppséget.

Egy új megkeresés szintén egy több mint egy éve hiába várt baba miatt érkezett hozzám. Plusz öröm volt nekem, hogy a nőgyógyász ajánlotta (!), hogy a hölgy kineziológushoz forduljon a problémájával, mert szervi okokat nem találtak egyiküknél sem. Nagyon boldog vagyok, hogy mára vannak olyan nyitott orvosok is, akik végre elismerik a kineziológia csodájának létjogosultságát!:-) A hölgy még soha nem járt kineziológusnál, így sejthető volt, hogy a szülők témáját nem tudjuk megkerülni - ez nem elvárás, pusztán egy tapasztalat az elmúlt évekből: aki "elindul" a lelki gyógyulás útján és még soha hasonló dolgokkal nem foglalkozott, általában legelőször a szüleibe botlik, velük kell rendbetenni a dolgokat ahhoz, hogy tovább lehessen lépni. A tesztelés során most is ide lyukadtunk ki: összegezve oda, hogy a páciensem nem szeretne olyan szülővé válni, amilyen szülei neki vannak. Ráadásul egy ellentmondás, belső harc is feszül benne: szereti őket, mégis másmilyen anya szeretne lenni. Az ősi, belső, ösztönös parancsunk úgy hangzik, hogy a szüleink tisztelete egyben azt is jelenti, hogy lehetőleg mindenben "továbbvisszük" őket - csakhogy ez nem feltétlenül igaz. (Ha így volna, még mindig a kőbaltánál tartanánk.) Ki mondta azt, hogy mindent ugyanúgy kell csinálnunk, ha szeretjük őket? Ki mondta azt, hogy az ő életük másolatát kell élnünk? Ki mondta azt, hogyha valamiben máshogyan cselekszünk, mint ahogyan ők látták jónak, akkor "megcsaljuk" őket? Senki. Ezek hitrendszerek, azaz fölösleges berögzülések, amelyek értelmetlen bűntudatot, gátakat, blokkokat okoznak bennünk. Egy nagyon szép, drámai hatású meditáció során a hölgy köszönetet mondott a szüleinek az eddigi segítségükért, elmondta, hogy szereti, elfogadja őket olyannak, amilyenek és elmondta nekik, hogy felnőttként neki saját elképzelései vannak arról, hogyan szeretné nevelni a gyermekét. Az eddigi félelmeket, fájdalmakat és minden negatív érzést pedig közösen fújták el pitypang formájában (ez már a páciens saját találó asszociációja volt:-)). Természetesen ez önmagában nem old meg mindent, a kezelés folyik, de az első, talán legnagyobb lépés megtörtént: ezzel a leválással, felnőtté válással végre helye lett egy következő generációnak a családban.

(A csodás fotók Szakál Szilviát dicsérik.)

Mik azok a hitrendszerek?

2011-04-07T21:30:00.000+02:00

A válasz nagyon egyszerű: minden, amiben hiszünk. Minden, ami a mi saját valóságunk. Ami - és ezzel érdemes tisztában lennünk - soha nem az abszolút és egyetlen valóság.

Rengeteg dolgot plántáltak belénk kora gyermekkorunktól ("a bátyád okosabb nálad" vagy "a gazdagok mind lopnak-csalnak-hazudnak"), amelyeket mi kétségek nélkül elfogadtunk, elhittünk, mert az "isten-szülők" vagy a többi felnőtt tanította, mondogatta nekünk akarattal vagy akaratlanul. A baj az, hogy aztán ezek szerint is élünk felnőttkorunkban és ezek nagyon sok mindenben gátolhatnak bennünket. Felnőttünk egy közegben, az adott közeg átadta a saját tapasztalatait, félelmeit ("ebben a családban minden nő rákban hal meg"), kétségeit ("te soha nem viszed semmire"), dühét ("a férfiak mind egyformák!"), optimizmusát vagy pesszimizmusát ("a pénz nem boldogít") - és mi így ezt vesszük természetesnek. Még akkor is, ha ezek egyáltalán nem igazak! És bizony legtöbbször nem azok. Sokszor egyszerűen olyasmiben hiszünk megfellebezhetetlenül, amit mások negatív hozzáállásából tanultunk! Aztán persze hozzájöttek a saját tapasztalatok, egy-egy negatív esemény, amiből saját félelmeink táplálkoznak ("én nem tudok kiállni sok ember elé és beszélni") és amit ezentúl általánosnak tekintünk minden hasonló helyzetre.

Minden, amit így tanultunk, egyszerűen téves hitrendszer. Hiszen gondoljunk csak bele: mindenkinek más tapasztalatai vannak - kinek az igazsága akkor az abszolút igazság...? Senkié.:-)

Az a saját valóságod, amiben te magad hiszel.

A jó hír az, hogy hatalmunkban áll a téves hitrendszereinken változtatni, a negatívakat pozitívba fordítani, ha tisztába kerülünk azzal, hogy az, amit bizonyos dolgokról és helyzetekről gondolunk, csak a saját téves elképzelésünk és semmiképpen sem abszolút értékű. Szerencsére sok módszer áll ma már rendelkezésre, pszichológiai és egyéb alternatív terápiás lehetőségek, hogy változtassunk a gondolkodásmódunkon, megszabaduljunk a téves hitrendszerektől és többé ne önmagunk ellensége legyünk. Éljünk velük!

Az alábbi reklámfilmben kivételesen ne az autómárkát nézzétek, hanem hallgassátok meg azt a sok hitrendszert, amire a reklámfilm nagyon ügyesen épít (bár ők "közhelyeknek" nevezik ezeket)! Jópofa, tanulságos így képpel együtt látni ezeket és nagyon jól illusztrálja, amiről az előbb meséltem:

Egyszer kell túllépni...

2011-03-07T11:54:00.002+01:00

Egy nagyon szép, találó videó arról, hogy miért is érdemes a berögzült mintáinkon, félelmeinken, fóbiáinkon, téves hitrendszereinken tudatosan dolgozni és túljutni rajtuk.

Újra kezelek :-)

2011-03-01T10:40:00.001+01:00

Gyakorlatilag pontosan egy év pihenő sikeredett: március végétől újra lehet jönni hozzám oldásra!
7 hónapos kislányom már nagyszerűen eljátszik a bátyjával és az apukájával is, így nyugodtan, koncentráltan tudok dolgozni.:-)

Kérlek, hogy itt érdeklődj és jelentkezz: http://kreativonismeret.hu/stresszoldas/
Minden megkeresésre válaszolok.

Örömteli tavaszvárást kívánok!
Tina

(Legalább) egy év pihenő...

2010-03-26T09:58:00.005+01:00

Értesítem a kedves Vendégeimet és Olvasóimat, hogy kislányom júliusi érkezése okán kb. egy évig nem fogadok kezelésre új pácienseket és valószínűleg ez a blog is pihen majd egy ideig. Elnézést kérek utólag és még egyszer azoktól, akiket már az elmúlt hónapokban is máshoz kellett átirányítanom! És persze nagyon köszönöm mindenkinek az eddigi bizalmat és a sok-sok tapasztalatot és tudást, amit általatok-tőletek kaptam!:-)

Mostantól addig elsősorban a Tündérligeten és a Feng Shui Tinával blogon leszek megtalálható (feng shuis munkákat korlátozott számban tavasszal még vállalok és készülőben van az on-line feng shui tanfolyamom), illetve kreatívkodok néha a tina's design blogomon is.

Megértéseteket megköszönve, sok szeretettel:
Tina

Agyféltekék békében egymás mellett

2010-03-04T19:53:00.010+01:00

A tanfolyam első résztvevője tétován, szinte ijedten állt meg az ajtóban, amikor megérkezett. Azt mondta:
- Tényleg nem tudom, jó helyen járok-e...? Én egyáltalán nem tudok rajzolni, de annyira szeretnék... Soha nem tudtam. Szerintem általános iskolában rajzoltam utoljára. Azért maradhatok?
Nagyot mosolyogtam és a válaszom annyi volt:
- Isten hozott, a legjobb helyen jársz!

Mondhatjuk, hogy "generációs betegségünk" a bal agyféltekés gondolkodás és az, hogy szinte mindent ezzel a hozzáállással próbálunk megoldani. A fenti esetben a résztvevő félelmei és kétségei is a bal agyfélteke dominanciájából adódtak: hiszen az agyunknak ez a része állandóan méricskél, rendszerez, minősít és ítélkezik. Nagy szükségünk van rá, ha beszélünk, ha számolunk, ha a logikánkra szeretnénk támaszkodni, ha kereteket szeretnénk szabni valaminek vagy ha időben oda szeretnénk érni valahová - ezek is fontosak a mindennapjainkban. Ámde semmi szükségünk rá akkor, ha tervezünk, ha alkotunk, ha belefeledkezünk, ha kiáradunk, ha a vágyainkat szeretnénk megvalósítani: ez mind a jobb agyfélteke dolga (lenne). És itt követjük el legtöbbször a hibát: a jobb agyfélteke befogad, elfogad, vágyakozik és kitűzi a célt, mire megjelenik a bal és elmondja azt, szigorúan statisztikai adatokkal alátámasztva, hogy ez miért nem lehetséges. És itt sokszor el is akadunk.

Pontosan így van ez például a rajzolás esetében is. "Én soha nem tudtam rajzolni, már az iskolában is megmondták" vagy "Mindigis kétbalkezes voltam mindenben, én és a kreativitás, na az két külön fogalom" - ezek ismerősen hangzanak? Én nagyon-nagyon szeretem, ha valaki ilyen tapasztalatokkal talál rá a jobb agyféltekés rajztanfolyamra, mert itt aztán olyan mennyiségű téves beidegződést (más szóval hitrendszert) lehet mindössze négy nap alatt ledönteni, hogy az biztosan az illető egész életére kihatással lesz utána...!

Mert mi történik a tanfolyamon? Olyan gyakorlatokkal kezdjük rögtön az első napot, amelyeket a bal agyfélteke egyszerűen nem tud értelmezni és elfogadni, így fokozatosan átadja az irányítást a jobb agyféltekének. Ez pedig lassanként oda vezet, hogy szó szerint mindenki "megtalálja magában a művészt", azt a határtalan teremtő-alkotó személyiséget, aki eddig is tudott rajzolni, csak éppen eddig nem tudott róla. Ha van egy működő jobb agyféltekénk, akkor tudunk rajzolni, ez alapvető készség és adottság minden egyes embernél. Gyönyörű művek születnek ilyenkor, akár már az első nap végén, egyediek és nagyon személyesek, rögtön egyfajta saját stílusban.

Ha képesek vagyunk belefeledkezni dolgokba, képesek vagyunk elfelejteni az időt és teret magunk körül, ha ezt egyszer is megtapasztaltuk, azt is átélhetjük közben pillanatokra vagy akár hosszú perceken át, hogy bármi lehetséges, amire csak vágyunk. Nagyszerű, felemelő tapasztalat ez! És a csodálatos benne az, hogyha ezt egyszer már megtapasztaltuk, képesek vagyunk egy alkotási folyamat közben bármikor újra előhívni ezt az érzést, amely aztán az életünk más területein is segítségünkre lesz a jövőben. Rá fogunk tudni csodálkozni arra is, hogy melyek azon a területek, ahol eddig a bal agyfélteke irányított bennünket és az próbálta megoldani a gondjainkat, holott egyszerűen csak teret kell engednünk a jobb agyféltekének és bizonyos problémák jóformán maguktól megoldódnak és soha nem blokkolnak többé.

Ezen a tanfolyamon a rajzolás egy cél, amely a négy nap alatt kivétel nélkül mindenki számára megvalósítható, aki átadja magát ennek a folyamatnak - és a rajzolás egyben egy eszköz is a fentiek megtapasztalására, az önismerethez és nagy változások elkezdéséhez. Hiszen ha négy nap alatt ilyen szinten képesek vagyunk "megtanulni" rajzolni, akkor vajon mire vagyunk képesek egy egész élet alatt?

Valószínűleg bármire!

A cikk elején említett résztvevő rajza a harmadik nap végéről:

Az idei utolsó tanfolyamra van még hely!

A legutóbbi jobb agyféltekés rajztanfolyamról...

2010-02-21T21:12:00.001+01:00

... itt olvashattok!:-)

Tanuljunk a gyermekektől!

2010-02-15T20:22:00.010+01:00

A minap elnéztem a hároméves kisfiamat, miközben színes fakockákból tornyot épített. A kérésére együtt kezdtük meg az "építkezést", aztán egy idő múltán múltán valami miatt felpattantam és mivel utána láttam, hogy milyen elmélyülten alkot egyedül is, hagytam - és csak figyeltem.

Ti figyeltetek már meg kisgyerekeket, hogy hogyan tesznek-vesznek, játszanak, alkotnak?:-)

Ami nekem először feltűnt, az a teljes odaadás és koncentráció volt. Az a fajta ösztönös elmélyülés, ami sokszor elkopik bennünk idővel, főként, miután felnőttként - úgy hisszük, hogy az a jó - ha egyszerre több mindenre figyelünk egyszerre. Szoktuk is mondogatni: mi nők képesek vagyunk egyszerre több mindent is csinálni, ez "genetikus"! Ó, igen, így is van, csak rémesen el lehet ám fáradni benne... És egyáltalán nem szükséges egyszerre több mindent csinálni. Sokkal több mindent el tudunk végezni akkor, ha egyszerre csak egy dololgra figyelünk, de abban teljes valónkkal jelen vagyunk. A koncenrtáció és odaadó elmélyülés jobb agyféltekés feladat és aktivizálja azt, amire manapság bizony nagyon nagy szükségünk van. Mindegy, hogy ez az odafigyelés órákig tart vagy csupán percekig, de magunknak és az adott dolognak (személynek) is akkor tesszük a legjobbat, ha nem "szóródunk szét" közben. Aki ott is van meg nem is, az sosincs ott igazán. Ha csak félgőzzel csinálsz valamit, nem csinálod igazán és nem lesz készen teljesen, esetleg többször is neki kell fogni a félbehagyott dolgoknak... Ez pedig az egyenes út a széteséshez. Ezerszer többet ér valakire/valamire 10 percet szánni teljes odaadással, mint órákat úgy, hogy közben máshol is jár az eszed. Ha személyről van szó, ő ezt pontosan tudja, érzi és úgy fogja megélni, hogy nem foglakozol vele eleget, nem figyelsz rá, bármennyit is ülsz vele egy légtérben - ez soha nem a ráfordított idővel van összefüggésben, hanem az igazi odafigyeléssel, a valódi JELENléttel! (Ez egyébként szerintem az időgazdálkodás egyik igen fontos alapköve is.)

A másik, amit megfigyeltem a kisfiamnál, hogy maga az alkotás öröme az, amiért építi azt a tornyot. Láthatóan az érdekli, amit közben megél és tapasztal, az alkotás öröme és nem feltétlenül a végcél. Persze, büszke arra, ha nem dől össze az a torony sokáig és minél több kockát tud rátenni, de ha elfogynak a kockák, rögtön ugyanolyan örömmel lerombolja az egészet - és kezdi előről! Ebben rögtön két dolog is gyönyörű és bölcs: egyrészt az út szépsége és nem feltétlenül a végcél hajkurászása. Nem vár arra, hogy majd a végén valamikor örülni tud, hanem közben is boldog. Másrészt pedig az, hogy a "porig rombolás" után ugyanolyan lelkesen és örömmel fog neki az építésnek. Nem kedvetlenedik attól, hogy az elejétől kell újrakezdenie, sőt. Mintha csak tudná: az eddigi tapasztalatai majd segítenek abban, hogy az új torony szebb és magasabb legyen. Minden egyes lerombol(ód)ás csak segít abban, hogy legközelebb jobban sikerüljön a következő! Vajon képesek vagyunk mi, felnőttek egy-egy kudarc után mindig ilyen bölcs hozzáállással nekifogni az újjáépítésnek...?

A harmadik dolog, ami feltűnt, az a mérhetetlen fantázia, amivel egy kisgyermek a játékaihoz közelít. Nem véletlen, hogy a valósághűre tervezett, színes-szagos játékok általában néhány nap múltán sokszor a ládában végzik, míg egy-egy vizesflakon, doboz, egy egyszerű labda vagy egy ív papír mindig újra előkerül más-más funkciót betöltve. A készen kapott játékokkal általában egy-kétféle játékot lehet játszani, míg az egyszerű tárgyakban rengeteg fantázia van, amit a gyermekek ösztönösen értékelnek és használnak is. Amit ebből (újra)tanulhatunk tőlük, az az egyszerű tevékenységekben és élményekben való felszabadult öröm. Sokszor hallom felnőttektől, hogy "ha majd sok pénzem lesz / megtalálom az életcélomat / felnőnek a gyerekeim / ezt és ezt megveszem, akkor majd jól fogom magam érezni..." - és így sajnos vannak olyanok, akik egész életükön keresztül csak várják az életet, ahelyett hogy a lehetőségeikhez mérten már itt és most is élnék azt... Pedig sokszor csak egy kis fantáziára van szükség. Mindig és mindenkor vannak lehetőségeink, minden egyes percben van olyan az életünkben, amit értékelni lehet. "Csak" akarni kell meglátni és élvezni ezeket.

Végül pedig még egy megfigyelést tettem: mégpedig hogy a gyermek csak addig foglakozik egy játékkal, amíg az valóban örömet okoz neki. Ezt is elfelejtjük, ahogyan felnövünk, annyi rengeteg muszáj-dolog vesz körbe bennünket az iskoláktól kezdve a házimunkán át a család eltartásáig... Talán érdemes néha megállni és elgondolkodni: Akarom én ezt? Örömet okoz nekem és a körülöttem élőknek az, hogy ezzel foglalkozom, hogy így élek? Pontosan mi is a célom ezzel és meddig tervezem ezt csinálni még? Van közben időm arra, ami/aki igazán fontos? Mi az, ami ebből megmarad nekem, ha esetleg a végén semmi nem maradna?

Érdemes tehát a gyermekeinktől tanulni. Túlzás nélkül ők a legnagyobb tanítóink.

(a cikk publikálva még itt: Freespirit.hu / Babafalva.hu)

Amikor az ember nem hisz a saját szemének...

2010-02-02T19:52:00.001+01:00

És egy újabb bizonyíték arra, hogy a lehetetlen nem létezik...:-)

Hattyúk tava

Akinek biztosan nincs gond a jobb agyféltekéjével...!

2009-12-22T09:21:00.003+01:00

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe az alábbi videót. Egyszerűen döbbenetes!

http://www.snotr.com/video/2925

---

Legközelebbi jobb agyéltekés rajztanfolyamomat várhatóan 2010. februárjában, legkésőbb március elején tartom (a jövő évi menetrend éppen készülőben), figyeljétek majd a bejegyzéseket itt és a Tündérligeten!

Addigis mindenkinek áldott ünnepeket és egy sikeres, harmonikus új esztendőt kívánok!:-)

Szívcsakra

2009-12-17T18:55:00.003+01:00

Családtagnak vagy jóbarátnak a segítségére lenni - fura módon ez bizony a legnehezebb.
Túl sok a kötődés, a közös élmény és a főleg a háttérinformáció, nagyon nehéz "kívül maradni" a témán érzelmileg, mint egy ismeretlen páciensnél vagy lazább ismeretség esetén. Ugyanakkor teljesen természetes, hogyha gond van, akkor az ember a vállán kívül a tudását is rögtön felajánlja, hogy ezzel is könnyíthessen a lelki terhein a másik. És leggyakrabban persze már ajánlani sem kell, mert a családtagok megtalálnak. A legmegtisztelőbb azonban, amikor az embernek a saját édesanyja kéri a segítségét...:-)

A két agyféltekénk

2009-11-08T11:51:00.009+01:00

Talán egy pár hónappal ezelőtt kaptam meg ennek videónak a linkjét. Azóta sem tudtam elfelejteni, annyira lenyűgöző a történet és a hölgy előadásmódja is. Nagyszerűen mesél a két agyfélteke különbségeiről és a saját élményeiről, amelyek egy agyvérzéssel kezdődtek... De nem lövöm le a poént, muszáj megnézni az előadást!:-) (Mostmár magyar feliratot is be lehet állítani alul, a "View subtitles" menüpontban.)

Vissza a munkába

2009-09-17T20:22:00.010+02:00

Ismét egy anyuka volt a vendégem, kedves ismerősöm. Majd' 3 évet volt otthon a kislányával és szeptembertől visszament tanítani, a kislány pedig bölcsödébe került. Az anyukát megviselte a helyzet, tudta, hogy ez természetes dolog, hiszen két nagyobb gyermekével korábban már átélte ezt - mégsem tudott úrrá lenni a rossz érzésein...

Először egy kamaszkori barátnőjével kapcsolatos emlék jött ki, akivel minden konkrét ok és magyarázat nélkül szakadt meg a kapcsolatuk. A lány a szüleivel elköltözött és így a barátságuk is véget ért. Az anyuka akkor elkülönültnek, kitaszítottnak érezte magát - és ezt az érzést ismételte a jelenben is a kislányával kapcsolatban. Hogy vajon miért nem jött elő ez az érzés a két előző gyermek esetében...? Sok oka lehet, a legkézenfekvőbb magyarázat talán az, hogy ők fiúk - a régi barátnő és a kislánya viszont...:-) Itt tudatosítottuk és meditációt is csináltunk arra, hogy egy ilyen kényszerű "távolodás" nem jelenti feltétlenül egy jól működő, bensőséges kapcsolat megromlását vagy megszakadását, amitől tudat alatt tartott az anyuka a jelen helyzetben: attól, hogy ezzel a lépéssel érzelmileg-lelkileg esetleg távolabb kerül a kislányától. Akkor, 12 évesen "megtanulta", rögzítette ezt a hibás történés-következmény párost, amire a jelenben már semmi szüksége sem volt, így kioldhattuk.

Azután az anyuka másfél éves korát is kiteszteltük, ahol stressz érte őt és ez a jelek szerint szüleivel volt kapcsolatos. Úgy érezte akkor egy helyzetben, hogy "nincs választása" és szintén egy elkülönült, nem szeretett érzést élt át. Amikor megkértem, hogy lássa magát másfél évesen, maga mellett pedig a szüleit, az apukáját el tudta képzelni kiegyensúlyozottan és mosolygva, az anyukáját viszont nem. Úgy tűnt, hogy a fő stresszfaktor abból az időből az édesanyja volt, aki valamiért egy helyzetben éppen megvonta a lányától a szeretet - vagy persze a kislány élte ezt így meg valamiért. Azt érezte, hogy az anyukája eltávolodik valamiért - és úgy tűnik, hogy ezt a kínzó, félelmet keltő "anya-lánya távolodást" is újraélte a mostani helyzetben... Ettől tart, ettől fél, innen az állandó sírhatnék és világvége-hangulat. Kijött még a 26-os Bach-csepp, a molyhos napvirág is, ami a "páni félelem virága" és ami indokolatlan félelem esetén kiegyensúlyoz. Ide tartozik még, hogy a jelenben sincs kiegyensúlyozott kapcsolata az édesanyjával és mivel ő szeretne egy ennél sokkal jobb kapcsolatot kiépíteni és fenttartani a kislányával, ez a félelem is bekúszott a "távolodunk-egymástól-csomagba".

Az oldás után házi feladatnak egy másik Bach esszenciát, a loncot kapta az anyuka, ami a múlttal való megbírkózásban segít neki.

Tanulságos és nem egyedi eset, hogy úgy fordul hozzám valaki, hogy "az eszemmel tudom, hogy mi a baj (vagy hogy semmi okom a pánikra, félelemre), de nem tudok megbírkózni az érzéseimmel". Az oldás pontosan ilyen esetekben tud segíteni: a tudattalaban dolgozunk, hiszen érzéseink és ezáltal viselkedésünk, tetteink fő mozgatórugói ott "tanyáznak". Láthatatlanul befolyásolják a reakcióinkat egyes helyzetekben és meghatározzák a hozzáállásunkat egy személyhez vagy szituációhoz. Azért szerettem bele az oldások módszerébe, mert a segítségükkel sokkal őszintébben tudunk szembenézni saját magunkkal és a rejtett motivációinkkal, így az önismeretben és tudatosodásunkban nagyon nagy segítségünkre van. Hatásukra így fokozatosan egyre inkább a tudatos döntéseink határozzák meg a sorsunkat, mintsem az akaratunk ellenére a tudatunk alatt rejtve működő, önjáró mechanizmusok, melyeket az oldások során feltárunk - és megszüntetünk.

Egyszóval az oldások szabadságot adnak. Úgyhogy a segítségével nekünk már nincs is más dolgunk, mint kitalálni, hogy mit is kezdünk ezzel a szabadsággal.:-)

Asztmás a gyermekem

2009-07-15T21:30:00.008+02:00

Kliensem egy háromgyermekes anyuka, akinek a két kisebbik gyermeke ikrek, egy fiú és egy lány. A legnagyobb, harmadik gyermek is lány, a kicsik közül pedig a lány a "középső", a kettő közül az elsőszülött. Vele volt a gond: asztmás.

Az asztma mindig valamilyen kapcsolati problémát jelez a kisgyermekeknél (de felnőtteknél is), jelen esetben egy 3 éves kislányról van szó: jelezheti a szülők közti feszült viszonyt vagy egyéb családon belüli konfliktust, de jelezheti a gyermek bizonytalan kapcsolatát is valamelyik vagy akár mindkét szülővel. Kiindulópontként ennél többet nem lehet, nem is szabad feltételezni, hiszen nagyon egyéni és egyedi, hogy kinél milyen lelkiállapot milyen testi tünteket idéz elő.

Ebben az esetben egy önelemző, tudatosodó anyuka ült velem szemben, aki sok mindent nagyon jól látott már érkezésekor a gyermekeivel kapcsolatban. A kislány két korábbi életkorát is fel kellett idézni az oldás során, amelyek erős összefüggést mutattak az anyuka akkori (depressziós, pánikos) lelkiállapotaival: pontosan felismerhető volt, hogy ilyenkor a kislány bizonytalannak és háttérbe szorítottnak érezte magát, ami persze természetes, nyilván nem csak ő volt így ezzel a gyermekek közül. De volt olyan is, hogy a nagylány az édesanyja mellett maradhatott, amíg a kicsik a nagymamánál voltak... Majd amikor a nagylány iskolába ment és így időlegesen szintén valamivel több figyelmet igényelt, ez nem lett a kicsiknél odafigyeléssel, törődéssel kiegyenlítve. Közben kiderült az is, hogy az anyuka elsőszülött lány volt, aki a húga születéskor automatikusan kevesebb figyelmet kapott a szülőktől - így anyaként ezt túlkompenzálva a kisebbekre fordított kevesebb figyelmet. Mondhatni, szinte a két kisebb gyermek "egynek van kezelve", mindent közösen csinálnak és kapnak, nincs külön-külön idejük az édesanyjukkal, mint a nagylánynak - pedig, lássuk be, joggal igényelnek édesanyjuk idejéből mind egy-egy harmadrészt... Ahogy mondtam, az anyuka mindezt nagyon jól látta, de nem érezte fontosnak változtatni ezen - eddig.

Ehhez hozzájött, hogy a kislány a fenti okok miatt kialakuló asztmája nyomán az édesanya úgy döntött - talán tudattalanul bűntudatból is -, hogy ő és csak ő adhatja be a szükséges gyógyszereket a kislánynak. Ez viszont egyértelműen egy megerősítés volt, ami szinte szó szerint azt küldte a kislánynak: "Ha beteg vagy, kiemelten odafigyelek Rád!" Így hát sajnos ilyen körülmények között neki "megéri" továbbra is betegnek lenni...

Egyértelműen kiderült tehát, hogy az asztmás kislány küzd az édesanyja figyelméért: küzd a nővérével, aki A Nagy és így előjogokat élvez és küzd a fiú ikertestvérével, aki fiú és ezáltal van neki - kimondottan is - kiemelt státusza a gyerekek között, ráadásul ugye ő a legkisebb. Így a kislány kis túlzással egy "betegségbe menekült" a figyelemért, amit ezáltal el is ért.

Két fontos dolgot fogalmazott meg az édesanya saját magának, amin muszáj lesz változtatnia: nem szabad tovább kiemelt figyelemmel megerősíteni a betegségét a kislánynak, vagyis például muszáj lesz bevonni a gyerekek apját, a nagyszülőket is abba, hogy gyógyszert adhassanak a kislánynak, ha szükséges. A másik, hogy minden gyermeknek kell külön-külön időt ajándékozni, akár egy-egy esti mesélés formájában, amikor csak az egyiküké vagy másikuké az anyuka, vagy külön játszóterezés és programok, akár rövidek, félórásak is, de kizárólagosan. Éreztetni kell mindegyikükkel külön-külön, hogy egyéniségek és saját értékeik vannak, hogy valóban őt szereti és ismeri el az anyuka, nem csak "tömegesen" - és úgy tűnik, főként a kislánynak van most erre nagy szüksége.

Egy külföldi, gyermekneveléssel foglalkozó műsorban láttam erre egy klassz példát, amit az ott bemutatott - terápia alat levő - családban nagyon szerettek a gyerekek: minden este kaptak egy-egy külön kis levelet a szülőktől, hogy aznap miért voltak büszke rájuk. Egészen triviális dolgokat kell elképzelni, például "nagyra értékeltem ma, hogy egyedül befűzted a cipőfűződet" vagy hogy "nagyon köszönöm, hogy szépen játszottál, amíg a kertben dolgoztam" és hasonlók. Ennek éppen az a lényege, hogy a hétköznapi apróságokat is értékeljük egymásban. Ezek személyre szóló és egyedi üzenetek a közös vacsoránál, amelyek nagyon fontosak a gyerekeknek. De persze a legjobb, ha alkalmanként ilyet szóban is kapnak - mindig személyre szólóan.

A belső gyermek

2009-06-19T18:19:00.013+02:00

Már évek óta "űztem" a stresszoldást, mire a tapasztalatok nyomán rájöttem arra, hogy tulajdonképpen mit is csinálok: felnőtt emberek belső gyermekével foglalkozom. A legtöbb jelenbeli stresszünk, elakadásunk, indulatunk nem elsősorban a jelenlegi felnőtté, hanem azé a kisgyermeké, aki egykor nem értette és így nem tudta feldolgozni azt, ami vele, körülötte történt. Reagált akkor és ott valahogyan (ösztönösen sértődötten, durcásan, követelőzően, félelemmel, indulatosan) és aztán felnőttként hasonló helyzetekben ugyanezt ismétli, hiszen ezt tanulta meg, ezt ismeri. Nem kapott meg valamit ott és akkor - valósan vagy az ő megélése szerint -, ami hiányzik és aminek a hiányában nem tud abból az életkorból elszakadni egy-egy hasonló impulzus esetén. Akkor is így viselkedik az ember, ha egyáltalán nem emlékszik a gyermekkori sértettségére, de az agysejtjeiben elraktározódott az élmény, és ha nem dolgozta fel annak idején, csak arra vár, hogy egy új történet felélessze azt a hasonló érzést, amitõl újra tehetetlenné válik.

Nagyon tetszik ez a megfogalmazás:

"Nem is vagyunk tudatában annak, hogy a legkorábbi érzelmi tapasztalatainkkal találkozunk felnőttkorban is, csak mindig más-más köntösben. Ezeket a korai élményeket úgy ismételjük meg, hogy azoknak megfelelő embereket és helyzeteket vonzunk az életünkbe. Ha a belső gyermek sérült, ugyanúgy reagál, mint ahogy gyermekként tette. Az erő, a tehetetlenség, az igazolás vagy az elutasítás ugyanolyan érzésével. A múltban él, a jelent pedig a hiány, a visszautasítás és a sértettség szűrőjén keresztül látja. Gyógyulásunk feltétele, hogy szeretettel viszonyuljunk a sérült belső gyermekünkhöz. Neki ugyanis még mindig szüksége van arra, hogy átélje az odafigyelést, elismerést és szeretetet. Ha sikerül megismernünk őt, és megértenünk a múltat, véget vethetsz az ismétlődő mintáknak, és végre lelkileg is felnőtté válhatunk."

(www.noiportal.hu)

Nos, igen. Ha gyermekkorunkban nem kaptuk meg azt a törődést és szeretetet, amire vágytunk, akkor a sebzett gyerekből sebzett felnõtt válik. Felnőve sajnos már nem várhatjuk el a gyermekkori apánktól, hogy fogadja el, hogy fiú helyett lánynak születtünk, hogy fogadjon el úgy, ahogyan vagyunk, nem várhatjuk el anyutól, hogy éreztesse végre, hogy szeret... Nem forgathatjuk vissza az idő kerekét. Ami történt, megtörtént.

Lehet ezek után a meglevő kapcsolatainkra rávetíteni ezt és azokban követelőzni - csak sajnos nem éri meg. Sokat veszíthetünk, újra meg újra.

A gyógyulásunk feltétele mint mindig, mi magunk vagyunk. Egy felnőtt embernek megvan a lehetősége, hogy az önmagában élő belső gyermeket szeresse, dédelgesse és elfogadja olyannak, amilyen. (Ha mi ezt nem tesszük meg magunkkal, vajon miért is várjuk el mástól, hogy megtegye...?) Oldás közben igen gyakran - szinte mindig - előfordul, hogy egy gyermekkori élmény a jelenlegi probléma fő okozója, egy akkor megélt hiányérzet. Ilyenkor gyakran egyetlen lehetőség kínálkozik: meditációban a gyógyulni vágyó maga adja meg azt a szeretet a belső gyermekének és ezáltal a felnőttkori önmagának is, amire csak szüksége van. Általában katartikus, felszabadító első lépés ez a gyógyulás felé.

Olyasvalami ez, amit mindenkinek tudatosan, naponta gyakorolnia kell(ene): hálát adni az Életért, amit kaptunk, azért, ami körülvesz bennünket - ha jó, azért, ha rossz, azért, mert ezek szerint éppen tanulhatunk - és megbocsátani magunknak mindazért, ami voltunk és vagyunk és bizony azért is, ami nem vagyunk, máig nem lettünk. És nagy szeretettel átölelni azt a vacogó gyermeket újra és újra és megadni neki végre mindent, amire csak szüksége van.

Még egy levél

2009-05-12T20:06:00.013+02:00

Olvassátok szeretettel, mekkora utat tett meg Ildi már eddig - és hogy ezt milyen életörömmel teszi továbbra is!:-)

"Akkor éreztem magam utoljára így, amikor a szülész orvosom kívánságára a szülésről meséltem el az élményeimet egy magnókazettára. Akkor úgy éreztem, hogy a kisfiam, az új csoda születése áll a középpontban, és nem is sejtettem, hogy az én saját életem utolsó szakaszához érkeztem. Most már le merem írni, hogy nem vagyok született „ősanya” típus, de jó anya vagyok. Azt, hogy ezt a mondatot le tudom meggyőződéssel írni, Tinának köszönhetem.

A kisfiam (5éves) beszédfogyatékos, kevesebb a szókincse, illetve a nyelvtani helyesség szempontjából sem éri el korosztályának szintjét. Miután nagyon sok vizsgálaton átesett (hallás, fül-orr-gégészet, pszichológia, neurológia) bizonyossá vált, hogy nála semmilyen pszichés, vagy fizikai elváltozás nincsen, ezek után csak magamban kereshettem az okokat. Természetesen én is éreztem, hogy a szülés óta valami nem megy úgy, ahogyan kellene. Az első 1,5 sem volt felhőtlen, depresszió, fáradtság, félelmek, bizonytalanság jellemezték ezt az időszakot.

Később gondjaim voltak a munkahelyemen, érzékeny voltam, állandóan támadási felületet adtam gyermektelen „superwoman” kolléganőimnek, és a munkám minőségével sem voltam megelégedve. Ugyanakkor állandó lelkiismeret furdalásom volt, hogy csak este érek haza az akkor 3 éves gyerekemhez. Pszichológushoz fordultam, akinek ugyan elmondtam az engem foglalkoztató problémáimat, átmenetileg ez segített is, de jelentős, tartós változás nem volt tapasztalható.

Múlt év szeptemberében jutottam el egy barátnőmön keresztül először Tinához. Emlékszem azt mondta, hogy lehet, hogy valamin szeretnék változtatni, de az más, sokkal több és jelentősebb, esetleg fájdalmas dolgokat is felszínre fog hozni. Én is meglepődtem magamon, hogy ennek még örültem is, ma már tudom, hogy a legjobb döntés volt, hogy vállaltam azt, hogy szembe nézzek önmagammal és a múltammal. Az első találkozónál Tina nem jutott szóhoz, mert annyi mindent el akartam mondani. A második már csendesebben zajlott (a részemről), de a változások így is nagy erővel bírtak. A „hatást” nem mindig érzem azonnal a foglalkozás után vagy alatt, bár ez is előfordult már. Néha napok, hetek múlnak el, mire én észlelem a változást, de ugyanakkor a környezetem már rég élvezi ennek pozitív hatásait. Ezt is Tina mondta, hogy ha én változom, akkor a környezetem is fog, és ez így is van. A legfontosabb, hogy most már több mint 5 éve vagyok édesanya, de csak az első három Tinával való foglalkozás után tudok igazán édesanyja lenni az én kicsi fiamnak. Láthatatlan falak és akadályok dőltek össze, azért, hogy a szívem és lelkem mélyébe tudjam fogadni a gyermekemet, és bízzak magamban annyira, hogy kimondhassam, hogy az én fiamnak én jó anyja vagyok.

Azóta is rendszeresen járok hozzá, és nagyon sokszor elmondom mindenkinek, hogy ha nem velem történik ez meg, akkor bizony én is nehezen hiszem el. Az első találkozónk óta kezdődött el az ÉN életem. Igen nehéz azzal szembe nézni, hogy elölről kell magamat lépésről, lépésre felépítenem, de ugyanakkor csodálatos, hogy 37év után sincs késő, nincs helyre hozhatatlan, és megint kaptam egy esélyt.

Igen változom, nagyon sok kérdésre, ami az elmúlt 15 évben történt, most kapok választ, miért fájt annyira, mit hibáztam, és ami a legfontosabb, hogyan tovább. Én változom, szó szerint most érzem magamat jól a bőrömben, tudatos, hogy én, én vagyok, és ez a tudatosság iszonyú erővel ruház fel. A kisfiammal szenzációs a kapcsolatunk, bensőséges, bizalomra épülő, baráti és társi kapcsolat. A szüleim nehezebben értik a változást, de én megtanultam kezelni a velük való kapcsolatomat, nekem már régen jobb, rajtuk most veszem észre a változást, hogy nekik is jobb, hogy el kellett engedniük. A munkám során folyamatosan jönnek az elismerések, legyen az vevő, kolléga, vagy vezető. Kapom az állásajánlatokat és én is elégedett vagyok, nagyon szeretem a munkámat.

Életemben nem kaptam ennyi mosolyt, segítőkészséget, kedvességet idegenektől, mindenki pozitívan reagál rám, mindenütt szívesen fogadnak. Most kerültem az élet napos oldalára. A párom nagyon jó ember, de nem a szavak embere. Ezért gondolom úgy, hogy van jelentősége annak, ha mond valamit. Az ő véleménye az, hogy egyenesebb derékkal és vállal állok most az életben, és ismét az vagyok, akit ő akkor nagyon régen megszeretett. Az eddigi kineziológiai foglalkozásoknak a hatása úgy érzem, kezd beérni, és egy nagy energiává alakulni.

Rádöbbentem, hogy eddig mindenki öntudatosnak, magabiztosnak tartott, de én mindig olyan emberekkel voltam körül véve (anyuka, főnök) akiknek ez a tulajdonsága valóban meg volt, de én csak az ő hajójukon utaztam. Most a saját erőimet gyűjtögetem, és sokkal klasszabb így élni. Ennek köszönhetően első projektként sikerült a párom családjában egy már 14 éve tartó gyűlölködést szító problémát úgy megoldanom, melynek sikere felülmúlta minden eddigi reményünket.

Van még min dolgoznom, soha nem leszek tökéletes, de ennél nagyszerűbb lehetőséget még nem kaptam. Kicsit olyan, mintha meghaltam volna és fentről visszaküldtek volna, kapva egy új lehetőséget.

Bármikor, bárkinek szívesen állok a rendelkezésére, ha nem tudja menjen-e kineziológushoz, vagy sem, mert a válaszom IGEN!!!! Tedd meg magadért, a családodért egy elégedettebb, boldog életért! Nem kell hinned ebben az egészben, csak legyél rá nyitott, bármikor abba lehet hagyni, és bármikor újra lehet folytatni. Hinni majd akkor fogsz, amikor az a régen vágyott első mosoly megjelenik a szád sarkában. Mindenkinek meg kell találnia az ő számára megfelelő kineziológust. Természetes, hogy nagyon fontos a személyes szimpátia, és a bizalom. A bizalom kell, hiszen levetkőzteted lelkedet.

Nagyon fontos, hogy Martináról is írjak néhány sort. Ő az, aki segít. Nem anyáskodik, nem babusgat, hanem a legjobb tudása és képessége szerint segít. Ő az eszköze annak a folyamatnak, ami az én boldogabb életemet biztosítja. Precíz, felkészült, tudatos, koncentrált, tudja, ismeri az útját. Bátran merem kezébe adni kis életem mozaikjait, hogy az ő segítségével végre összeálljon a kép. Büszke vagyok, hogy ismerhetem, és nagyon hálás vagyok Neki azért, hogy ő ennyire igényesen, felelősséggel, magas minőséggel kísér és segít az utamon.

Ui: Szóval, még ami nagyon fontos és szúrd be valahová, hogy a kisfiam is könnyebben tanul azóta, nyitottabb és magabiztosabb lett, nagyobb lépésekben halad minden fejlesztőben."

Kedves Ildi, én köszönöm a bizalmadat és az őszinteségedet!

Allergia

2009-04-28T20:43:00.009+02:00

Az 50 év körüli családanya úgy ült le velem szemben, hogy éppen aktuálisan előtört az allergiája, "biztosan a tavaszi mindenféle virágportól, de lehet, hogy nem is ezzel kellene foglalkozni, mert van fontosabb..." De vajon mi lehet fontosabb annál, hogy levegőt sem kap az ember, folyaik az orra, gyulladta a szeme (neki a füle is) és alig lát?? Hogy "nem aktuális"? Hát persze. Mindig az a legaktuálisabb, amit meg akarunk úszni....;-)

Rögtön az elején kiteszteltem, hogy a probléma az, hogy a jelenben van egy kollegája, aki nő és aki kiváltotta ezt az allergiát nála.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Az allergia oka sohasem a biológiailag kiváltó anyag vagy ételfajta, az csupán egy anyag, ami a lobbanásra kész szervezetet fizikailag "aktiválja". Allergiásak mindig egy személyre, egy élethelyzetre vagyunk, amit rossz esetben már évek óta ismétlünk és bevonzunk, újra és újra - vagy sohasem szakadtunk el tőle igazán. Valamikor a múltban, legjellemzőbben kisgyermekkorban egy energiahiányos állapotban átéltünk egy számunkra nagyon kellemetlen lelkiállapotot és ezt kötjük aztán sokszor egy személyhez - és később minden olyan személyhez, aki valamilyen módon emlékeztet erre az elsőre...

A páciensem a vállát vonogatta először, hogy nincs különösebb konfliktusa egy kolleganőjével sem, így végignéztük izomteszteléssel az összes kolleganőt és az egyiküknél jelzett a karja. Továbbra is csak csodálkozva nézett, hogy nincs igazán közvetlen munkakapcsolata azzal a kolleganővel, akiről aztán lassan kiderült, hogy vele egykorú, vele ellentétben a korához képest kihívóan öltözik, szeret a középpontban lenni és éppen még próbaidőn vagy, így nagyon sürög-forog és bizonyítani akar és ez a páciensemet irritálja, sőt, kimondottan "libusnak" tartja a kolleganőt. ("Nincs különösebb konfliktus"...:-) Nos, igen.)

Megkérdeztem, hogy a múltban bárhol, ha visszatekint, talál-e (a számára legalábbis) hasonló személyiségű ismerőst, családtagot, volt iskolatársat vagy bárkit, aki erre a kolleganőre emlékezteti? Kis kutakodás után egyértelműen kikötött egy gyemekkori emléknél, a keresztanyjánál, akivel a szüleinek fokozatosan megromlott a kapcsolata, amikor ő 4-5 éves volt és így a szeretett két unokaöccsel ritkán találkozhatott és játszhatott... Páciensem nem volt tudatában, hogy ez milyen magas stresszfokozatot, elkülönült érzést és magára hagyottságot eredményezett nála és hogy innentől a keresztanyjához az a tudattalan érzése tapadt, hogy "elvett tőle valaki(ke)t". Az ő személyéhez kötötte azt, hogy nem találkozhatott az unokatestvéreivel. Vagyis "allergiás lett rá" - és minden olyan nőre ezután, aki a keresztanyjára emlékeztette őt! Valójában tudattalanul fél(t) tőlük: hogy megint elvesznek tőle valakit, még ha irreális is volt az, hogy kit és hogyan - a megfoghatatlan, valójában ok nélküli félelem és ezáltal az allergia bizony dolgozott a lelkében és végül a testében is.

A fentiek tudatosítása után (ami sok esetben már önmagában terápiás hatású) gyermekkorban kapott a hölgy pár korrekciós gyakorlatot az elkülönültség érzésének egység-érzésbe való átfordítására és kapott otthoni gyakorlatot stresszoldásként és megerősítésként.

Az allergiája fő okával szembesült és a két agyféltekéjét is összehangoltuk - már ami a múltat és a jelent illeti. Innentől tiszta lappal indul, hogy valóban tudattalan előítéletektől mentesen tudjon egy újfajta, odaforduláson és szimpátián alapuló kapcsolatot kiépíteni a munkahelyén - persze, ha tényleg úgy döntött, hogy a jövőben nincs szüksége többé az allergiára, mint kapaszkodóra és kifogásra.

Egyedül

2009-04-22T20:11:00.007+02:00

Egy anyuka a 10 éves kisfiával érkezett hozzám. A kisfiú néha dadogással küzd, ezen kívül beilleszkedési gondjai voltak az iskolában: konkrétan szinte semmilyen közösségi dologban nem vett részt, nem játszott a többiekkel. Az is gond volt, hogy a kisfiúnak nincs hobbija, nem nagyon tudja elfoglalni magát egyedül - nekem ez azt jelentette, hogy nem képes elmélyülni, belefeledkezni dolgokba, ami egyértelműen jobb agyféltekés blokkot jelez. Ez okozhatja akár azt is, hogy ha el is határozza, hogy játszik a többi gyerekkel, nem képes ezt mégsem megtenni, mert "a másik fele" visszatartja.

Utánanéztünk a múltjában, hogy hol gyökerezik ez a blokk és az iskolakezdés ideje jött ki. Az anyuka ekkor elmesélte, hogy az első osztály megkezdése után pár héttel (!) a család külföldre költözött és a kisfiú ott folytatta az iskolát: egy olyan országban, amelynek a nyelvét sem ismerte akkor még... Képzeljük csak el a szituációt: maga az iskolakezdés is nagy változás egy kisgyermek életében, amit még meg sem élhetett, fel sem foghatott igazán, amikor ki lett ragadva a megszokott mikorkörnyezetéből is, egy vadidegen országba, számára ismeretlen nyelvet beszélő emberek, gyerekek közé kellett beilleszkednie. Gyakorlatilag minden felborult körülötte. Akkor ott "azt tanulta meg", hogy az egyetlen mentsvára, ha visszavonul és bezárkózik, így egy viszonylagos komfortot érhet el a saját kis világában. Kijött egy "másokra való hagyatkozástól való félelem" is, ami csak erősítette ezt a feltevést. Több 6-7 éves életkorban is érte őt stressz, többnyire bánatos, bűntudatos vagy önbizalomhiányos állapotban volt. Sőt, 8 éves korban a "más bőrszínűtől való félelmet" is kiteszteltük és mint utána kiderült, volt is egy iskolatársa, aki sötétbőrű volt és akivel nem volt jóban akkor... Ezeket a félelmeket, blokkokat kellett felszámolnunk.

Az első alkalom után úgy érkeztek vissza hozzám, hogy a kisfiú életében először beállt végre focizni a többi fiú közé! Ez hatalmas előrelépés volt és azt mesélte, jól is érezte magát közben. Megtette az első lépést, remélhetőleg feltárult neki egy olyan világ, amelyben jobban érzi majd magát, mint előtte.:-)

Egy kedves páciens leveléből

2009-04-06T19:43:00.005+02:00

Egy terapeutának hozzá kell szoknia, hogyha célzatosan nem kér, ritkán kap közvetlen visszajelzést a munkájáról. Visszajelzés általában inkább az, ha családtagokat, ismerősöket küld/hoz valaki hozzám, ez mindig nagyon megtisztelő és sokatmondó a számomra.

Íme azonban egy levél! Majd' egy évig járt hozzám az az anyuka, aki most egy ideig nem tud jönni hozzám és akitől múlt héten az alábbi levelet kaptam:

"Az előző levelemből kimaradt az, hogy elmondjam, hogy az oldásnak milyen hatását éreztem idáig meg. Kijelenthetem, hogy a gyomorgörcsök végleg elmúltak! Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára, talán ősszel. Ami megmaradt belőle, de az is lehet, hogy ez teljesen más dolog, hogy az éhségérzetet egyből követi ez a görcs, de amint eszem pár falatot, el is múlik... (...) Mindenesetre azóta észrevettem, hogy a stresszhelyzeteket sokkal jobban tudom tudatosítani magamban. Azaz, ha valamim fáj, rögtön átgondolom, hogy mitől lehet és valóban azóta sikerül is rájönnöm ezekre és könnyebben tudom kezelni. Pl. közben volt egy időszak, amikor esténként nagyon bedobogott a szívem és hajnalig nem tudtam elaludni. Rájöttem, hogy mitől lehet, több okot megjelöltem, ebből amit meg tudtam oldani, azt megoldottam (...), a többivel meg megpróbáltam nem olyan görcsösen foglalkozni, hanem kicsit elengedni... nos a szívbedobogás teljesen megszűnt már hónapok óta. Ezt ugyan nem oldottuk, de a gyomorgörcs után magától jött ennek a "kezelése". Sajnos a fejem keményebb dió, túlzottan berögzült dolog lehet és még nem is fejeztük be, szóval az nem lesz egyszerű. Igazából azt is ide veszem, hogy pl most nem omlottam össze a sok nehézségtől. Ez olyan, mint amikor már annyira rossz minden, hogy az ember már csak nevetni tud... na,mi jön még? Szóval amikor tényleg minden ajtó bezárul, akkor érzi az ember, hogy oké, akkor most előre, mert valaminek történnie kell úgyis... valahol valamilyen ajtónak ki kell nyílnia, hiszen valahová tartunk. Szóval nehéz, nehéz, de valamiért így kellett lennie, talán enélkül nem lépnénk meg olyan lépéseket, amik aztán előbbre visznek. Csak persze a hétköznapok gondjai alatt nehéz ezeket a szép elgondolásokat szemünk előtt tartani. (...) Lényeg a lényeg, a tudatosságban és a problémák helyükön való kezelésében feltétlenül nagy szerepe van az oldásoknak (és az ezekhez tartozó beszélgetéseknek)."

Köszönöm szépen az őszinte sorokat!:-)

Kreatív női önismeret

2009-03-15T20:07:00.001+01:00

Áprilisban induló foglalkozásainkról bővebben itt!:-)

Női minták

2009-02-14T11:17:00.009+01:00

Bármilyen problémával forduljanak is hozzám, az egyik legfontosabb személy, akivel kapcsolatban rengeteg blokkot szoktunk oldani az esetek többségében, az a páciens édesanyjának a személye.

Nagyon ritka eset (sőt, meglátásom szerint lehetetlen), hogy valakinek az édesanyja kapcsán nincs semmilyen múlbéli stressze. Vagy olyan tanult, hozott mintája, ami az ő esetében már nem vagy nem úgy működik és aminek kapcsán ne lettek volna elakadások, konfliktusok az életében. Igaz ez elsősorban a nők esetében, akik jó esetben (?) esetleg az édesanyjuk mintáját igyekszenek görcsösen lemásolni, követni vagy éppen ellenkezőleg, attól minél inkább távolodni igyekszenek a saját életükben.

Az első esetben gyakran egy igen fontos hitrendszert kell oldani, nevezetesen, hogy "Anyám tökéletes". Ez nagyon veszélyes tévhit, beidegződés egyeseknél: folytatva a természetes gyermekkori hozzáállást a mai napi szinte Istenként tekintenek az édesanyjukra és a neki való megfelelési vagy, a hozzá való igazodás akár teljesen ellehetetlenítheti a saját felnőtt személyiségük kibontakoztatását... Nagy munka ilyenkor felismerni, hogy az édesanya és az Én az két külön személyiség, a leválás nehéz és gyötrő is lehet - például akár a kineziológia módszere, a meditációk és a két agyféltekét összehangoló gyakorlatok is sokat segíthetnek ebben. (Nagyon fontos tudni: attól, hogy valami nehéz és munkaigényes érzelmileg-lelkileg, azért nem feltétlenül kell benne "györtrődni" hónapokig-évekig, hiszen nagyon sokat számít a személyes hozzáállás is - és hogy akarjunk túl lenni rajta!)

A második esetben - amikor valaki akár felnőttként is "lázad" az édesanyja ellen, tudatosan és szándékosan éppen a lehető legtöbb mindent ellenkezőleg csinálva, ahogyan az édesanyja - az illető ismét erősen bekorlátozza magát. Ugyanis a vélt (!) vagy valós sérelmek olyan dühöt és dacot generálnak, hogy még az anyuka jó példáit sem látja meg az ember (lánya) és totálisan elutasítva a mintát esetleg több pozitív női, emberi dolgot nem ismer fel és alkalmaz a saját életében - amit pedig megtehetne...! És ezen vonások esetleg a saját életében kínzó hiányt támaszthatnak. Ha például az édesanya ugyan egy kevésbé házias, ámde agilis, széles látókörű, aktív nő (volt) és ha a lányának - érthető módon - éppen az édesanyja anyai mivolta hiányzott egykor, a felnőtt életében akár meggyűlölheti azokat a nőket (teljesen hibásan), akik világjáró, szabad szellemek és/vagy ő maga görcsösen ennek az ellenkezőjét megvalósítva akár "be is zárhatja magát" anyaként a gyermekei mellé, lekorlátozva a saját természetes, emberi-női igényeit - ami rossz esetben akár a saját családja széthullásához is vezehet... És mindez egy hibásan berögzült anyai minta miatt.

Sajnos ezek nem szélsőséges, hanem nagyon is élő, mondhatni hétköznapi példák és a sort sajnos sokáig folytathatnánk. Ugyanez a helyzet egyébként a nagyanyai mintákkal is. Igen sokszor előfordul, érdekes, hogy sok szempontból két tökéletesen ellentétes nagyanyai mintával találkozunk a két oldalon, amelyekből az illető csak az egyik oldallal képes részben vagy egészében azonosulni. Ez azért nem túl jó, mert azt jelenti, hogy a nőisége másik "örökségét" szinte megtagadja ezzel az egyoldalú elfogadással, így pedig azt a sok jó tulajdonságot is, amit az a másik oldal "hagyott rá örökül" - genetikailag és energetikai szinten is. Nem véletlenül azok a szüleink és nagyszüleink, akik, ezt sosem szabad elfejetenünk! Minden oldalról kaptunk jót és kevésbé jót egyaránt, az ősök megítélése nem a mi feladatunk! Mi annyit tehetünk, hogy ami "jót" kaptunk (és ugye ez mindig relatív!), azt megköszönjük és elfogadjuk és azok nyomán kezdünk hozzá a saját személyiségünk felépítésének, egybeolvasztva a számunkra pozitív örökséget.

A minap egy hölgy páciensem házasságának intim problémáira oldva derült ki egy korábbi életkoránál, hogy a két nagymamából - a fenti példámtól éppen eltérően - ő csupán a jó szervezőkészséggel megládott, aktív, ismerősök körében népszerű, közkedvelt, egygyermekes nagymamával (illetve ezen, számára is ismert tulajdonságaival) tud sok szempontból azonosulni. A másik, tízgyermekes, háziasszony nagymamára a feledés homálya merült, alig elmlékezett rá és nem hitte, hogy tőle bármit is "hozott" volna... És ugyan miért nem? A tűzhely-őrző, a befogadó, az "anyai-nő" - hiszen éppen ezek azok a tulajdonságok, amelyek hiánya a jelen házasságában problémát okozhatnak! A felismerés után többek között egy meditácóval a páciensem mindkét nagyszülő női energiáit befogadta, "amire csak szüksége van a jelen életében tőlük", aztán elbúcsúztak és szeretettel útjukra engedte őket.

Jó, jó, de hogy is megy ez az egész...?

2009-01-31T16:18:00.009+01:00

Ezt többen is kérdezték az elmúlt időszakban a kezelés menetéről, így felteszek egy interjút, amelyet tavaly készített velem a Babafalva. Bízom benne, hogy ebben sok kérdésetekre választ kaptok!:-)

---

- Kérlek, mesélj arról, hogyan lettél kineziológus?

A feng shui kiegészítéseként fordultam a stresszoldás felé, miután magam, mint páciens sikerrel kipróbáltam. Fantasztikus, felszabadító élmény volt! Úgy éreztem, hogy teljesebben és „több fronton” tudok mások segítségére is lenni, ha ezt én is megtanulom. Nekivágtam hát a több hónapos tanfolyamsorozatnak és ekkor bepillantást nyertem egy olyan világba, ahol az ember a saját kezébe veszi a sorsa irányítását és nem hárít, nem mutogat, nem keres kívül felelősöket a saját problémáiért. Egy idő után a gyakorlatban is egyértelműen érződött a tanultak hatása. „Tisztuló bukkanókon” át, de sorra megtaláltam például álmaim munkahelyét, a magánéleti harmóniát, megszületett a kisfiam, tavaly életünk első lakását is megvettük a férjemmel, és folyamatosan lehetőségem van gyakorolni a hivatásomat is. Vagyis mára úgy érzem, talán tényleg a jó úton vagyok.

- Várandósok, szülés előtt álló kismamák rengeteg dologért aggódnak, okkal-ok nélkül: a babáért, saját magukért, a családjukért, munkahelyükért, ki miért. Miben és hogyan tudsz nekik segíteni, a kineziológia eszköztárával?

Először is ok nélküli aggódás nem létezik, valamilyen ok mindig van – ha nem is feltétlenül mindig az aggódás tárgya maga. A félelem, az aggódás sokszor jelzi a számunkra, hogy valamivel szembe kellene néznünk. Teljesen természetes, hogy egy babát váró vagy már kisbabát dajkáló friss anyuka teli van aggodalmakkal – ennek a mértéke nem mindegy. A túlzott aggódásnak nagyon sokféle oka lehet a háttérben, például a saját gyermekkori élmények, az aláásott önbizalom, a gyermek apjának személyével kapcsolatos gondok, a szülőkkel kapcsolatos problémák, de akár generációk nőtagjain végigvonuló testi-lelki betegségek. A jó hírem, hogy ezek mind-mind feltárhatók és megoldhatóak! Nem kötelező mások problémáit cipelni, sőt, a saját jól megszokott nyűgeinket sem.

- Melyek a leggyakoribb panaszok, ill. élethelyzetek, amivel kisgyerekes nők illetve várandósok Hozzád fordulnak?

- Ami nagyon jellemző mostanság, az a terhesség utáni, kisgyermekek melletti ingerlékenység, türelmetlenség, depresszió. Amikor az anyuka az új szerepben egyszerűen nem találja a helyét, azt érzi, hogy nem tud megfelelni valamennyi elvárásnak. De lehet a gyerekek bölcsis-ovis napközbeni „kirepülése”a gond, néha az apa jelenlétének vagy segítségnyújtásának vélt vagy valós hiánya. Ami fontos ilyen esetekben, hogy az anyuka hozzáállása más legyen a saját életéhez, hogy tudjon pozitív szempontból tekinteni történésekre. A kezelés során nem teszek csodát, nem én oldom meg a problémáit, hiszen az megint csak külső „pótsegítség” lenne: a cél elsősorban, hogy mindenki odáig eljusson, hogy elhiggye, ő maga bizony képes megoldani a saját életét, aztán pedig ezt meg is teszi.

- Hogyan kell elképzelni az konzultációt? Megvizsgálod, megismered a „az oldásra jelentkező kismama” életét, majd beszélgetsz vele? Mennyire aktív szerepe van a „betegnek”, mit kell tennie a „gyógyulása” érdekében?

Aki a lelkét szeretné elsősorban kiönteni, panaszkodni és sokat beszélgetni , annak inkább egy pszichológust javasolok. Persze nálam is van egy előzetes beszélgetés, mert szeretném megismerni a jelenlegi problémát. Viszont a páciens megismerése sokkal inkább a kezelés alatt történik, amikor elkezdjük a múltbeli eseményeket az ún. „izomtesztelés” során feltárni, és ő ezekről mesél, befelé fordulva, miközben én a homlokát fogom. Ebben a helyzetben sokszor intenzívebben jönnek elő emlékek. Fontos, hogy nem kell újra átélni a megtörtént stresszhelyzeteket, hanem kívülről, mint egy filmre, lehet ilyenkor rátekinteni ezekre. Így könnyebben felfedezhetőek az akkor elkövetett hibák, vagy azok a minták, amelyeket az illető a jelenben is ismétel. Az is lényeges, hogy a páciensnek nem kötelező mindent hangosan is, kimondania, ha úgy érzi, nem akarja. Amint az agya tudja, mi történt és felfedezi az összefüggéseket, az oldódás máris beindul.

Intenzív önismereti-feltáró munka ez a páciens részéről. Egy „ébredési folyamat” is egyben, ami sokszor keserű felismerésekkel járhat – hiszen a saját életünkért való felelősségvállalással jön el egy „igazi felnőttkor”. Valódi, mélyben történő gyógyulás azonban valójában csak így történhet.

- A Te feladatodról meg kérdeznélek: tehát ülsz a páciens mellett, kérdéseket teszel fel, és figyeled az izomösszehúzódásait, és ebből "kitalálod", hol a probléma és mivel? Van egy útravaló, amit az oldás után adsz neki, pl. szembesítés az eddigi problémákat okozó élethelyzettel, vagy valamilyen gyakorlatok?

Először beszélgetünk, a páciens elmeséli, hogy miért is érkezett. Ezek után én a két alkarján mérem ujjal az izomösszehúzódásokat. Először előkészítő kérdéseket teszek fel, ami arról szól, hogy testileg-lelkileg készen áll-e az oldásra, és vállalja-e a felelősséget az elért eredményért. Az alkarján érzem, hogy egy kérdésre igen vagy nem a válasz - az igen az erős, míg a nem gyenge izomválaszt jelent. Ez alapján tudok aztán bármilyen, természetesen csak a problémára vonatkozó kérdést feltenni, így kitesztelni, hogy hány éves korában kell dolgozni, hogy kivel függ össze a stresszhelyzet, vagy bármilyen egyéb információt. Azt is, hogy milyen korrekciós gyakorlatot kell végezni, ami például lehet egyszerű felolvasás, lehet színekkel, szimbólumokkal dolgozni, légzőgyakorlatot végezni - több mint száz ilyen gyakorlat van, teljesen személyre szabott, hogy kinek adott problémánál adott időpontban mire van szüksége.

A homlok-tarkó tartás is egy ilyen korrekció, ami azért kiemelt fontosságú, mert közben a páciens mesélhet, és lehet vizuális meditációt alkalmazni, ami nagyon erős pozitív hatással szokott bírni. Ez már maga a negatív élmény kioldásának folyamata, a tudatosítás és egy pozitív kép kialakítása, betöltése az átélt negatív élmények helyére. A pozitív kép például lehet egy kibékítés, amikor elképzelve az adott személyt "meg lehet beszélni vele", ami eddig elmaradt és elfogadni őt olyannak, amilyen.

Valójában arról van szó - és innen a "One Brain" elnevezése a kineziológia ezen ágának -, hogy az agy jobb és bal agyféltekéje stresszhelyzetekben "szétkapcsol", és ez ismétlődik később minden, az adott stresszhelyzetre bármilyen szempontból emlékeztető érzelmi helyzetben. A negatív érzéseket, és így a berögzült rossz reakciót előhívhatja például akár egy tekintetirány, egy szín, egy személy, egy negatív vagy kishitű érzés is.

- Van-e valami általános tapasztalatod arról, hogy mennyi idő alatt oldódik egy „feszültség”, ill. blokk, miután kineziológushoz fordul a panaszos? Hány találkozás, beszélgetés kell ahhoz, hogy elinduljon valami?

Ez egyéntől és problémától is függ. Van, aki már másnap talál megoldást egy addig megoldhatatlannak tűnő dologra, és van, akit 1-2 hónap múlva ér egy „aha-élmény” vagy egy váratlan találkozás, lehetőség – amit valójában a blokk feloldása segített elő. Általában fizikai problémáknál a test lassabban követi az agyat, így szoktuk mondani, ilyenkor a gyógyulás eltarthat szintén pár hétig. Egy problémára átlagban 3 oldás szükséges, de számtalan esetben 1-2 alkalom is elegendő hozzá és van, hogy 5-6 alkalom is kell. Nagyban függ a páciens hozzáállásától is a dolog, hiszen én valójában csak az eszközt adom ahhoz, hogy ő ránézhessen a gondjai gyökerére, ő pedig a szándékot, hogy ezeket fel akarja számolni.

- Neked honnan van erőd ehhez a nem mindennapi feladathoz? Nem érzed, hogy kimerít, fáraszt a sok probléma és nehézség, amivel találkozol?

Köszönöm, olyan jól esik, amikor ezt megkérdezik tőlem!:-) Valószínűleg valamiféle hivatástudat lehet a háttérben, mert engem ez egyáltalán nem fáraszt. Sőt, a tudat, hogy aki tőlem távozik, az megint lerakott egy batyut és ettől jobban van, még fel is tölt. Talán odáig kell eljutni, hogy mindenkinek a problémája a sajátja és nem tisztem átvenni azt tőle semmilyen szinten – én próbálok a saját eszközeimmel segíteni, de neki kell megoldania azt.

---

Köszönöm, hogy ma is megtiszteltél az érdeklődéseddel!:-)

Tina

Gyermekből családanya

2009-01-13T21:49:00.007+01:00

Előfordul, hogy valaki már évek óta szülő, anyuka és a családbeli szerepe szerint, a "saját fejében" pedig még nem az.

Páciensem egy családanya, aki ötéves kisfia beszédbeli lemaradása, a vele való kapcsolata és a saját szüleivel való kapcsolata miatt keresett meg, valamint súlyproblémái miatt is. Érdekes volt, hogy "bármerre is indultunk", mindig az édesanyjánál kötöttünk ki. Már az első alkalommal kiderült, hogy az anyukája még mindig jóformán gyermekként kezeli őt, a kisfiát pedig saját gyermekként, mintsem nagymamaként... Látszott, hogy szerepkavarodás van a családban, ami persze állandó stresszfaktor és folyamatos blokkokat okoz a családon belüli kapcsolatokban, a feladtok teljesítésében és az előrelépésben.

Már az első alkalommal kiderült, hogy korábbi munkahelyi történések is blokkolnak a jelenben, igazából neki sem tudtunk fogni az aktuális gondoknak (vagy úgy hittük). Kicsit rendhagyó módon, az egykori, nagyon szeretett főnök elvesztése okozott tátongó űrt a jelenben is és azóta bármilyen hiányérzet fokozott, számára kezelhetetlen stresszt okozott a hölgy életében, minden ilyen szituáció egy kishitű, nem szívesen látott érzést okozott benne - de persze már ez is okozat volt. Ráadásul stressze lett valamilyen okból a "V"-betűn is, ami azt jelent(het)i, hogy minden ilyen betűvel kezdődő név vagy szó adott pillanatban egy megmagyarázhatatlan szorongást kelt benne - el tudjuk képzelni, mennyi felesleges energiája folyhatott el emiatt már eddig is...! Neki rögtön a "győzelem" jutott eszébe erről a betűről - vagyis a győzelem, ami normál esetben egy örömforrás, pozitív feltöltekezés lehet az ember életében, számára szorongással, egyfajta "nem jó, nem szabad"-érzéssel párosult...

Ebből fakadhatott többek között az is, hogy bármikor nézeteltérése volt a szüleivel, inkább "nem akart nyerni", azaz képtelen volt kiállni magáért és képviselni a véleményét, még akkor is, ha ez lett volna a helyes. (Nem a veszekedés helyes viselkedés, hanem az, hogy a nézőpontunkat képviseni tudjuk és azt megfelelően mások elé tárni, hiszen az akár mások javára is válhat bizonyos helyzetekben. Rengeteg stressz forrása lehet az elfojtott vélemények tömege, az, ha nem vagyunk képesek magunkat kifejezni.) Ezáltal pedig a hölgy gyermek maradt a szülei, főként az édesanyja szemében továbbra is. Egészen kisgyermekkorból is hozott egy emléket, ami pedig a telefonáláson és a feleségszerepen okozott neki stresszt (a konkrét történet most nem fontos), itt ugyanazt a kishitű, nem szívesen látott érzést élte meg, amit aztán felnőtt fejjel a munkahelyén is ismételt - hiszen ezt tanulta meg, számára ez az érzés ismerős, magától értetődő volt attól kezdve mindig. (Éppen ebben rajlik a csapda: a tudatalattink az ismerős, berögzült mintákat ismételteti velünk, tekintet nélkül arra, hogy ez adott esetben számunkra előnyös vagy sem.)

A meditációkkal és gyakorlatokkal ebből az ördögi körből tette meg a hölgy az első lépést. A második alkalommal új frizurával, sminkkel jelent meg és arról számolt be, hogy olyan, mintha mázsás súlyokat pakolt volna le és elkezdett tornára is járni, valami kinyílt, felszabadult benne. A kisfiához és a szüleihez is máshogyan viszonyul már (azóta még három következő oldáson vagyunk túl), utóbbiakkal képes határozottabb lenni, a gyermeke pedig ezek nyomán sokkal inkább mint anyukához viszonyul minden szempontból, egy bensőségesebb kapcsolat alakult ki közöttük.

Minden kedves Olvasómnak...

2008-12-20T11:26:00.002+01:00

... örömökkel teli, békés, boldog ünnepeket kívánok és egy sikeres, derűvel teli új esztendőt!:-)

Újra a születés pillanatához

2008-11-11T10:12:00.009+01:00

Ugyanis ennek a tárháza kifogyhatatlan. Gyakorlatilag kezdem azt tapasztalni, hogy aki 2-3 témával is fordult már hozzám sorban egymás után vagy akár hónapok kihagyásával, előbb-utóbb szinte biztosan előjön a születése, mint stresszelt életkor... Nagyon fontos dolgokat hozunk abból a pillanatból, gyakran ismétlődő, a személyiségünket nagyban meghatározó mintákat.

A huszonéves lány egy huzamosabb külföldi tartózkodás után talált meg a problémájával. Egyrészt állandó döntésképtelenséggel és bizonytalansággal küzdött, másrészt az emberek kerülése, a visszahúzódása és konfliktuskerülése már a saját maga szemében is természetellenes méreteket öltött - de ez egész életében jellemző volt rá.

Több egyéb életkor mellett az egyik fontos állomás nála is a születése pillanata volt, annak is a harmadik szakasza, vagyis maga a világrajövetel, a "kibukkanás a fénybe". Saját elmondása szerint nagyon nehezen született meg, erősen ösztökélni kellett őt mesterséges módszerekkel, hogy nekiinduljon, amikor a magzatvíz már régen elfolyt... Kiteszteltük, hogy erősen hezitált, hogy egyáltalán meg akar-e születni, ebbe a testbe, ebbe a családba - valami nagyon húzta őt vissza még a köztes létbe, akár az előző életekhez. Mindenesetre az egész születését egy kényszerhelyzetnek élte meg, amikor nincs választása és amikor leginkább ellenséges, szembenálló volt. Majdhogynem harcolt a megszületése ellen. Amikor pedig nagynehezen világra segítették, természetesen nem volt hálás az őt körülvevő embereknek, sőt, kifejezetten ellenséges és visszahúzódó lett, nem bízott az emberekben, nem szerette őket - ami azután az egész életét is jellemezte később és sok lehetőség kihasználásától visszatartotta őt... Ezt a mélyről fakadó bizalmatlanságot kellett orvosolnunk aztán homlok-tarkó-tartással és a gyakorlatokkal.

A kétgyermekes családanya ismétlődő, hirtelen és saját maga által kontrollálhatatlan dühkitörésektől szenvedett, melynek elsődleges céltáblái természetsen a körülötte élő szerettei - elsősorban ez ösztökélte arra, hogy felkeressen. Két kisgyermeke következetlenül hol csak egy legyintést, hol kiabálást kap ugyanazért a viselkedésért, ami hosszútávon nekik sem jó. Szeretett volna magyarázatot kapni arra, hogy valójában mitől is függnek ezek a kitörések, mi a fő okuk és persze hogy hogyan szabhatna gátat ezeknek a jövőben.

Nála az oldás során gyakorlatilag kizárólag a megszületésének pillanata jött ki a tesztelés során, mint okozó kor. Elkülönült és kimerült volt a születése pillanatában. A fizikai szükségletek kielégítetlensége, mint a fáradság vagy éhség pedig mindig egy alacsonyabb energiaszintet jelentenek, amelyek szinte előrevetítik azt, hogy ami abban a pillanatban a környezetünkben történik, azt negatívan éljük meg és így az stresszt okoz, a két agyfélteke szétkapcsol és megéljük a "nincs választás" traumáját és azonosulunk ezzel a szátkapcsoltsággal, mondhatni egy önmagunktől elkülönült érzéssel. Az anyuka ezt élte meg a saját születésekor. Ettől kezdve pedig bármikor fáradtabb, kimerültebb volt, a két agyféltekéje mondhatni automatikusan szétkapcsolt (hiszen születéskor "ezt tanulta meg"!), szinte kontrollálhatatlanná téve a reakcióit az adott pillanatban - például a gyermekei viselkedésére is... Teszteltünk neki egy Bach-cseppet, az Olajfa esszenciáját ("Azoknak, akik fizikai vagy szellemi nehézségekkel birkóznak, teljesen kimerültek, és úgy érzik, hogy nincs egy csepp energiájuk sem arra, hogy bármiféle további erőfeszítést tegyenek. Számukra a mindennapi élet kemény munka, öröm és élvezet nélkül."), ezen kívül egy, a két agyféltekét visszamenőleg a születése pillanatában összehangoló gyakorlatot is kellett csinálnia, melyek rendezték az egykori traumát és így várhatóan a jelenbeli probléma legfőbb gyökerét is.

Miért beteg a bölcsödés?

2008-10-11T21:17:00.007+02:00

Nyár eleje óta küzdünk kisfiammal a bölcsis első hónapokkal. Küzdünk, mert azóta szegénykém sorozatosan beteg. (Pedig a társaságot megszokta, a kis társait emlegeti, sőt, vannak napok, hogy alig akarja otthagyni a többieket és az óvónénit, ami nagyon megnyugtató...:-)) Eleinte valahogy én is természetesnek vettem, hogy elkap ezt-azt, tapasztalt anyukák mondják, hogy ez így természetes. Ráadásul a gyerekek (főként 6-7 éves korig) gyakorlatilag minden rezdülésünket átveszik és ha mi nehezebb időket élünk - ami legyen akár maga a bölcsi-kezdés okozta stressz, ami nekünk szülőnek sem egyszerű -, akkor azt ők is nehezebben élik meg, attól érzékenyebbé válnak. Azonban miután úgy éreztem, hogy én magam az első lelki megrázkódtatásokon túlestem, ami a kisfiamtól való "elszakadást" illeti, az "egy hét nyugi, egy hét takonykór" viszont nem akart alábbhagyni, így úgy döntöttem, itt az ideje, hogy a kisfiamat is oldjam végre. Hiszen a difi, úgy tűnik, innentől az "ő készülékében van".

Kisgyerekeket általában az anyukájukon tudjuk oldani, de a mi esetünkben a férjem volt az, aki a karját odanyújtota nekem, ami a válaszokat szolgáltatta a kisfiunkról. Speciális helyzet, szokatlan volt nekem is, de működött a dolog. Többféleképpen összeírtam, valójában mi is legyen a téma, végül azt teszteltem ki, hogy általában a kisfiam légúti érzékenységére kell dolgoznunk. Első időpontként egy augusztusi nap jött ki - kicsit tanakodtunk, mi is történt akkor, majd rájöttünk, hogy éppen aznap voltunk kettesben egy esküvőn, a kisfiunkat hátrahagyva a nagyszülőknél! Akkor már bölcsis volt, úgyhogy ez az esemény csak rátett egy lapáttal az amúgy is kishitű, csalódott állapotra. Energiaszint-emelésként ebben az életkorban egy Ji Csing tanácsot kellett felolvasni és tudatosítani, ami arról szólt, hogy az embernek meg kell próbálnia dolgoznia a "függetlenségén" (furcsán hangzik ez egy 2 éves apróság esetében, de a folyamatos, lassú leválás az édesanyáról valójában már a születéssel megkezdődik) és az "emberközelség és a kapcsolatok iránti nyíltság értéke" is hangsúlyozva volt, ami egyértelműen a közösségre és a egy valódi közösségi részvételre utal. (Lehet egy közösségen belül is csak fizikailag jelen lenni és egy sarokba elvonulni vagy egyszerűen nem figyelni a többiekre...)

A másik életkor egy májusi nap volt, még a bölcsi megkezdése előtt. Rögtön utánalapoztam a naptáramban és meglepődve láttam, hogy egy munkával kapcsolatos fontos megbeszésem volt aznap - valójában aznap dőlt el, hogy akkor a kisfiunk pontosan mikortól kezdi meg a bölcsödét. Megdöbbentő, hogy ennyire érzékelnek mindent a gyerekek, nem?? Hiszen nyilván felfogni tudatosan nem tudta, hogy mi történik, ahhoz még nagyon kicsi - és fizikailag ugye jelen sem volt. Itt elkülönült, kitaszított érzése volt, stressze volt a"kommunikáció" fogalmán (vagy én nem mondtam el neki, hová is megyek pontosan és miért, amikor elindultam, vagy az volt a baj, hogy ő nem tudta még közölni, mit szeretne?) és egy második stresszfokozatot élt meg - egyszóval számára nagyon nem kellemes dolgokat élt át akkor lelkileg, amikor éppen arról (is) tárgyaltam, hogy mikortól nem lesz már velem nap mint nap...

Álljunk meg itt egy pillanatra. Ettől nem kell megijedni, ugyanis sajnos vannak olyan stresszek, amelyek egyszerűen kikerülhetetlenek, legfeljebb bizonyos mértékben tompíthatóak adott esetben. Bizonyos fajtájú és mértékű behatásokat, stresszeket át is kell élnünk ahhoz, hogy lelkileg, érzelmileg, szellemileg fejlődni tudjunk. A probléma ott kezdődik, amikor egy-egy ilyen energiahiányos állapotban szerzett negatív tapasztalat aztán megoldási mintaként rögzül és ez sajnos gyakran megesik, főként gyermekkorban.

Úgy tűnik, hogy a kisfiam az akkor májusban megélt negatív érzelmi mintát, magára-hagyottságot élte meg és ismételte minden alkalommal, amikor reggel a bölcsibe vittem. Hiába szerette meg tudatos szinten a csoportját és a nevelőket - a tudatalattija küldte neki az impulzusokat, hogy "kitaszított vagy!" (még leírni is szörnyű) és emiatt produkált mindig újra valami betegséget, hogy ismét ő legyen a középpontban. Hiszen egy kis beteget babusgat az ember, jobban foglalkoznak vele és ami a fő: nem viszik bölcsibe. Vagyis nem "taszítják ki". A lényeg, mint minden esetben, hogy ezentúl ezt ne így élje meg. Annak érdekében, hogy ez a hibásan kódolt érzelmi minta oldódjon, az édesapja csinált egy gyakorlatot erre az életkorra és az én feladatom (mint édesanyának) pedig az lesz, hogy egy bizonyos szimbólummal dolgozzam 2 héten át még, napi rendszerességgel. (Bizonyos szimbólumok levelőbe és papírra rajzolása szintén a két agyféltekét harmonizálja.) Érdekes még, hogy éppen ez a szimbólum arról szól, hogy "valaki kicsinek érzi magát, pedig sztár akar lenni"...

Felnőttként már megvan a lehetőségünk, hogy valóban döntéseket hozzunk és hogy magunk járjunk utána annak, bizonyos hibás viselkedésmódokat, blokkokat, ismétlődő fizikai problémákat mi okoz az életünkben - kisgyermekeink esetében pedig ez egyértelműen a szülők felelőssége. És az én álláspontom szerint az is, hogy ennek az igényét megtanítsuk a gyermekünknek.

Leszek én még valaha jól?

2008-08-22T20:43:00.007+02:00

Aki hozzám jön, annak problémája van - és azt annak is érzi. Mindannyian szeretünk beszélni és beszélni és panaszkodni, ha valami/valaki nem tetszik a környezetünkből és azt várjuk, hogy kibeszéljük magunkból a dühöt, a fájdalmat (ami sok esetben sikerül is, ezért okos találmány a napló is) és van, hogy azt is várjuk, hogy majd a másik mond valami nagyon okosat, amivel megvált minket, amitől megvilágosodunk és hirtelen megszűnik minden bizonytalanság és fájdalom.

Van, aki ezzel a - nem tudatos - szándékkal érkezik hozzám. Lepakolni, átpakolni, panaszkodni, megkönnyebbülni. És nincs is ezzel semmi baj, ha mindeközben tudja azt is, hogy NEM ÉN fogom megoldani a problémáját. Ha tudja, hogy ami vele, körülötte történik, azért nem a párja, az anyja, a szomszéd néni vagy a gyerek tanárnénije a felelős - hanem egyedül az számít, hogy ő hogyan szemléli és kezeli a történéseket maga körül.

Hogy mi az, amit én adni tudok? Egy eszközt, tapasztalatot, külső rálátást. Elsősorban és mindenek előtt azt, hogy az izomtesztelés segítségével a páciens válaszai alapján felderítem a tudatalattijából, hogy a jelenleg őt leginkább foglalkoztató problémának mely korábbi életkorokban rejtőznek a gyökerei. Hogy hol van az az időpont, ahol az agya két féltekéje, a - mondjuk így - rendszerező és végrehajtó elme közötti kapcsolat egy hirtelen stressz, erős lelki megterhelés hatására egyszerűen "szétkapcsolt", rögzítve ezzel egy hibás megoldási mintát minden későbbi hasonló helyzetre.

Lehet ez, mint egy mai páciensemnél, egy 2 éves korban történt egyszerű költözés, amikor a kislány a szüleivel elköltözött az imádott nagyszülőktől - valójában valamiért szinte úgy élte ezt meg, mint egy halálesetet, pedig egymás közelében maradtak, csak más lakásban. Talán azért, mert ez volt az első nagy változás az addig kiszámítható kis gyermeki életében... És azóta bárhányszor is költözött - és milyen érdekes, ezt igen sokszor tette - mindig trauma előzte meg és követte ezeket, sőt, konkrét halálesetek a környezetében, depresszió, szakítás, otthontalaság-érzés. Állandó helykeresés. (Láthatóan nagy katarzisként élte meg ezt a felismerést és remélhetőleg innentől egészen máshogyan fogja megélni a jövő heti, újabb költözését.)

Aztán a felderítés után következik a probléma igény szerinti megbeszélése, miközben a páciens csukott szemmel ül, én pedig a homlokát és a tarkóját tartom. Első alkalommal láthatóan többen meghökkennek, feszengenek emiatt az első percekben, de aztán megnyugszanak (ez a gyakorlat célja) és könnyebben tudnak így, befelé fogrdulva, szinte maguknak beszélni a problémáról, ilyenkor keresetlenül őszinte tud lenni magához az ember. (Nem hozzám kell őszintének lenni. Én csak éppen ott állok mellette.:-)) Felismerések, összefüggések kerülnek felszínre ilyenkor, amit legtöbbször a páciens maga fogalmaz meg és ez is a lényeg. Kérdéseket, impulzusokat adhatok, de neki kell kimondani a saját igazságát, a saját megoldását, mert azt ő tudhatja a legjobban. van, aki szeret sokat beszélni, elmondja ilyenkor az egész életét - ez nem baj, mindenkinek más segít, még akkor is, ha látszólag nem a téma körül forgunk. És van persze, aki szinte meg sem szólal - ez sem baj, a tudatalattija attól még "küldi fel" az infókat az izomteszteléssel kiderített időpont, személyek, érzések, körülmények kapcsán, így ezek tudatosodnak és ez a fontos. Utána tudunk egy pozitív meditációt vagy az agy két féltekéjét összehangoló gyakorlatot csinálni, ami a stresszt megszünteti, egészen pontosan pozitívvá teszi.

Hogy hogyan? Itt következik az, amit az elején mondtam: a történések megfelelő módon való szemlélése. Minden korábbi vagy akár jelenben történő eseményt lehet több oldalról szemlélni. Nincs rossz döntés - döntések vannak, amelyekből mindig ki lehet hozni egy "lehető legjobbat". Nincsenek rossz élmények - történések vannak, amikből tanulni lehet. Nincsenek tragédiák - tapasztalatok vannak. Csak és kizárólag tőlünk függ, hogyan akarjuk látni azt, ami történik velünk és körülvesz. Ha azt mondjuk, hogy ez a legborzasztóbb szörnyűség, ami történhet velünk - akkor AZ. Ha azt mondjuk, hogy ez a Világ vége - akkor AZ. De ha azt mondjuk, hogy ez egy fájdalmas, de értékes tapasztalat - akkor "csak" AZ.

Kétgyermekes férfi páciensem házassága válságban van, ő nem akarja elengedni a feleségét. Elmondása szerint ő maga "mindigis szeretett szenvedni" (figyeljük csak: mit olvasott egész életében a saját fejére...?!), amit a környezete is folymatosan megerősít (hát persze: olyankoat szeretünk magunk körül tudni, akik igazolják a saját véleményünket!), a feleségét mindigis meg szerette volna változtatni, amit ő az elmondása szerint megelégelt, aztán ott volt az apai szigor és a neki való megfelelés kényszere és még sok-sok olyan momentum, ami alapján egy kezelés alatt többször is elhangzik tőle: "Valahogy sosem voltam igazán jól... Mindig szenvedek, sehogysem jó, nem találom a helyemet. Leszek én még valaha jól?"

Miután jós nem vagyok, erre csak egy kérdéssel tudok felelni: "AKARSZ egyáltalán jól lenni?"

Ha erre őszinte igennel tudsz felelni, akkor feltétlenül.

Otthon

2008-06-23T11:23:00.007+02:00

Napok óta forog az eszemben ez a téma, mert több helyről is - valamiért, nyilván nem véletlenül - ezzel kapcsolatos probléma-felvetéseket, kérdéseket, impulzusokat kapok, amelyek lassan egyetlen központ köré sűrűsödtek. Úgy érzem, talán másnak is tanulságos, ha leírom, mire jutottam ezzel kapcsolatban.

Egy kedves ismerősömmel beszélgettem múlt héten, akinek az egyik fő problémája (ami egyébként őt is meglepi és nap mint nap frusztrálja), hogy egyszerűen valahogy nem szívesen megy haza. Nem egyedi eset, vannak sokan, akik szinte "menekülnek" otthonról, "pörögnek", rengeteg házon kívüli programjuk van, csak hogy ne kelljen a négy fal között lenni. Bár sok különböző oka lehet ennek, úgy vélem, hogy az egésznek a gyökere mégis egy, bárkiről is legyen szó.

Van például több olyan egyedül élő, divatos szóval élve "szingli" harmincas nő, aki az egyedülléttől félve menekül otthonról; vannak családanyák, akik úgy érzik, "nem ilyen lovat akartak" és az egy-két-három kisgyermek jelent számukra jelen pillantban akkora terhet, hogy nem szívesen vannak otthon; van, aki - tudatosan vagy sem - nem szívesen van a Párjával egy fedél alatt, mert az állandóan valamiféle nyomás alatt tartja őt elvárásokkal, féltékenységgel, rosszabb esetben verbális vagy fizikai agrasszióval; van, aki függésben érzi magát magától a helytől, ahol lakik vagy lakni kényszerül, vagy "ránehezül" egy rendezetlen, lomokkal teli lakás és valóban a fizikai környezettel van gondja - legtöbbször ez az utóbbi azonban egy kibúvó és inkább az előbb felsoroltak valamelyike a dolog mögött. Sőt: akkor bástyázzuk magunkat körül "szeméttel", amikor valami nincs rendben, szeretnénk elbújni - mondhatni, a lakás valóban az életünk, belső folyamataink tükörképe.

Valóban, nagyon fontos, hogy milyen fizikai környezettel vesszük körül magunkat, milyen színekkel, hiszen ezeknek erős pszichés hatásuk van, erősebben hatnak, mint gondolnánk. Piszkosszürke falak között természetesen sokkal inkább depressziós lesz az ember, mint egy meleg színű, sárgás-narancsszínű szobában, ez közismert. Fontos a bútorok, tárgyak elhelyezkedése, ezeknek is pszichés hatásuk van, hívogató, megnyugtató vagy zavart, nyugtalan környezetet csupán a bútorok elrendezésével is létre tudunk hozni. Ami bennünk van, azt jelenítjük meg a környezetünkben is - egy kiegyensúlyozott család otthonába ezért jó érzés belépni. Rögtön érezni egy lakásban, hogy van-e szeretet, összetartozás, figyelem egymás iránt vagy netán csak egymás mellett élnek, de igazán nem egymással az ott lakók. Ugyanígy a rendetlenség, a piszok, a rendezetlenség, a felhalmozott, felesleges holmik is lehúznak, deprimálnak, rengeteg sok energiát elvesznek - márpedig a lakásunk azért van, hogy feltöltődjünk benne!

De a fizikai környezetünkön kívül vajon mi az, ami a lakásából menekülő szinglit, egy depressziós családanyát vagy elnyomott feleséget összeköt?

Megmondom: az, hogy nem tudnak otthon önmaguk lenni.

Ha megkérsz valakit, hogy hunyja le a szemét és képzelje el (és ezt szoktuk alkalmazni kezelés közben is), hogy számára mi jeleníti meg a kiegyensúlyozottságot, boldogságot, harmóniát, akkor finom mosollyal az arcán mindenki olyan képet fog felidézni, ahol valóban önmaga lehet: ahol nem kell megfelelnie, pózolnia, hazudnia, megjátszania magát senkinek, legyen az egy tengerparti koktélszürcsölés vagy száguldás egy autóval egy kietlen úton, netán az otthoni fotelban egy kedvenc írótól olvasni valamit vagy a konyhában sürgölődni sütiillatban, a gyermekei zsivalyában. Vagy éppen sportolás közben érzi magát így, a csapattársaival. Ilyenkor megtudhatjuk a másikról, hogy ki is ő valójában. Meg lehet tudni, hogy jelenleg kik mellett lehet önmaga - hiszen akkor azok a személyek természetes módon megjelennek ebben az elképzelt képben is... És ott van otthon, ahol ezt át tudja élni. A tengerparton, az autójában, a családja körében, a csapatával. AZ az otthona, ami eszerint egyáltalán nem feltétlenül a lakása.

Sokan szeretnének másik, nagyobb lakást, "A Házat" (esetleg: a Hazát...) keresik egy életen át, hogy hol is lenne jobb, mennyi komfort és kényelem kellene még ahhoz bizonyos "otthon-érzéshez"? És nem elég semmi, mindig több kell, hátha majd akkor...!

Ott vagyunk otthon, ahol önmagunk lehetünk. Mert természetes, hogy oda vágyunk. Ott tudunk pihenni, lazítani, ahol nincs nyomás, nincs elvárás. Ahol nyomás van, ott stressz van és onnan menekülni szeretnénk. Ki a Világba, akárhová. Aki úgy fogalmaz, hogy "mindegy hová, csak el innen", valószínűleg nincs tisztában vele, hogy igazából csak saját magát keresné mindenhol. Van, akinek ez egy bizonyos helyben testesül meg, lehet ez például konkrétan a munkahelye, ahol olyan munkát végez, amit szeret - itt kezdődik az ún. "workaholics", a munkamánia -, lehet egy hobbi helyszíne, állandó mozibajárás, "kocsmázás"... Lényegében mindegy. A lényeg ilyenkor, hogy nem a lakás, amiben élünk, az a helyszín, ahol feltöltődünk. Természetesen vannak olyanok, akik egy közösségben találják meg a maguk "családját", ez szép dolog - ám csupán mások közelségéből energiát nyerni akár napi szinten nem egészséges dolog. Ha a saját társaságunkban vagy otthon nem érezzük jól magunkat, az azt jelenti, hogy nem vagyunk a helyünkön. Hogy olyan élethelyzebe kényszerültünk (kényszerítjük magunkat), ami egészen egyszerűen "nem mi vagyunk" - így persze saját magunkkal sem jó egyedül lenni, mert még egyedül sem önmagunk vagyunk... Aki egyedül él és képtelen egyeül lenni, az valójában nagyon nem akar egyedül élni és így egyszerűen "nem önmaga" egyedül - mondhatni, "nincs otthon az életében", legyen bármilyen nyüzsgő is az élete egyébként. Aki a családjához nem szívesen megy haza, az valamiért az ő társaságukban nem érzi magát önmagának, esetleg nem találja a saját szerepét közöttük vagy a saját magától való elvárásaival szemben érzi úgy, hogy bizonyos szerep(ek)ben alulmaradt - vagyis nem önmaga. Aki a Párjához valamiért összeszoruló gyomorral megy haza, az nem a Párjához megy haza, csak egy lakótárshoz - akivel lehet, hogy a hétköznapi életben jól megvannak, de... Ott a"de". Ott van egy stressz, ami azt jelenti, hogy valami nincs kimondva, valami el van hallgatva, nyilván nincs egy olyan bizalmi légkör, amitől fel lehet lélegezni: de jó, nem kell megjátszanom magam, nem kell erőlködnöm, hazudnom, megfelelnem, mert így vagyok jó, ahogy vagyok!

És innentől lehet lazítani. Innentől van harmónia és innentől Otthonunk az a lakás, ahová este hazatérünk.

Miért nem jön a baba?

2008-06-10T19:48:00.011+02:00

A minap egy vendégem azzal fordult hozzám, hogy már hosszú ideje gyermeket szeretne, de nem fogan meg a baba - vajon mi lehet ennek az oka? Nem ő volt az első és bizonyára nem is az utolsó, aki emiatt keres meg, ez igen fontos gond sajnos sokaknál. Elgondolkodtam a témán és előkerestem az elmúlt évek archívumából azokat a kezelési lapokat, ahol azt láttam, hogy a gyermekvállalás nehézségei voltak a fő téma - és emlékezni próbálok... Volt egy pár ilyen eset már, nagyon sajnálom, hogy a kezelések során-után közvetlenül nem írtam meg a történeteket, így csak néhányat sikerül felidézni. Aminek viszont örülök, hogy - legjobb tudomásom szerint - az esetek túlnyomó többségében megoldódott a probléma.:-)

Az első, ami feltűnik, hogy ez a kérdés soha nem oldódott meg senkinél hamar. Átlagban egy problémára 3 oldás szokott kelleni 2-3 hetente egy alkalommal - a "babás-témák" általában 4-5 alkalmat is igényeltek. Ami azt jelenti, hogy általában nem egy, hanem több oka is volt egy-egy páciens esetlben annak, hogy "nem akart megfoganni a baba" - bár ezt akár idézőjel nélkül is írhattam volna.

A legutóbbi eset ugyan még folyamatban van, de nagyon tanulságos eredményre jutottunk már így elsőre is. A huszonévei végén járó hölgynek az egyik kitesztelt blokkoló életkor az óvodás évekre esett: 5 éves kora körül elkülönültnek és kitaszítottnak érezte magát. Elmesélte, hogy külföldről költöztek haza akkoriban és a nyelvi nehézségek miatt nem igazán érezte jól magát az oviban. Nagyon mélyen éltek benne ezek a negatív emlékek és be is ismerte, hogy miután az ő számára igen fontos a karrier is, így a gyermeke pár év után biztosan bölcsibe, oviba kerülne - ugyanakkor olyasminek semmilyen szinten sem szeretné kitenni majdan a gyermekét, amiket ő átélt - vagyis ez máris blokkot okozott benne. Meg kellett értenie, amit aztán egy pozitív meditációban tudatosítottunk is, hogy az akkoriban vele történt és speciális eset volt, óvodába kerülni ugyanúgy egy örömteli esemény is lehet a kicsiknek. A másik, ami a jelenét érinti a hölgynek, hogy a szülei, főleg az édesanyja a mai napig nagyon markánsan beleszólnak az életébe - sok esetben azonban nem is anyaként teszi ezt, hanem úgy, hogy lelkiismeretfurdalást próbál kelteni a lányában, hogy foglalkozzon vele, velük többet, holott rendszeresen találkoznak. Egyszóval elvárják, hogy a lányuk úgy foglalkozzon velünk, mintha nem is a lányuk, hanem inkább az anyjuk volna és ők volnának a gyermekek...! És ha egy ilyen helyzetben a "zsarolt fél" belemegy a játékba, úgy valóban, ő is megéli, hogy van két (egyébként szerencsére egészséges, csak jelen esetben unatkozó) gyermeke, akik odafigyelést, törődést igényelnek - ahelyett, hogy egy egészséges, felnőtt kapcsolat lenne a szülők és a lányuk között. Így pedig lelkileg-energetikailag egyszerűen nincs hely egy újszülött számára... aki nem is fog megérkezni, amíg ezek az erőviszonyok nem változnak. Hátborzongató, nem...?
(A fenti, családon belüli "kinek hol a helye?"-kérdéskörrel a Hellinger terápia foglalkozik behatóan, nagyon tudom ajánlani azoknak, akiknek családon belüli konfliktusaik vannak vagy egyszerűen nem találják a helyüket valamilyen szempontból az életükben.)

Egy másik, pár évvel ezelőtti esetben egy olyan lány járt nálam, aki szinte görcsösen vágyott már gyermekre, ráadásul fizikai akadálya is volt a teherbe esésének (ami csak fokozta a félelmét), ugyanis csak az egyik petefészke volt egészséges. Nála 5 kezelés alatt nagyon sok életkorban jártunk, kifejezetten haragos, dühös és sértődött volt már attól, hogy "ez meg miért nem sikerül!?", úgyhogy mindenekelőtt ezen kellett dolgoznunk. Ez nem "lóverseny", nem teljesítménypróba, ahol sikertelenség az, ha a gyermek nem akar megérkezni - a lánynak először el kellett fogandia, hogy a gyermek pontosan tudja, mikor szeretne jönni és valószínűleg nem szívesen érkezne oda, ahol nem szeretettel, hanem sértődötten várják... Ezek mellett tartott a háziasszonyszereptől is (ekkor igen aktív életet élt, sokat utazott), előjött még a gyermekkorából egy anyagi bizonytalansággal telt időszak, amitől ő szeretné megkímélni a leendő gyermekét és az édesapja személye is, aki nem a hűségéről volt híres - nyilván ő más apát szeretne a gyermekének... (Igen jellemző egyébként, hogy az általunk gyermekkorunkban átélt eseményekről azt hisszük tudat alatt, hogy a gyermekünkkel is meg fognak esni - hiszen nekünk mindig az a "természetes", ami velünk történt - és sokan azért esnek nehezen teherbe vagy nemznek nehezen utódot, mert valamilyen negatív élmény dolgozik bennük, amitől a gyermeküket szeretnék megkímélni.) A kezelések befejezte után 5-6 héttel az első között voltam, aki megtudta a lánytól, hogy babát vár - rögtön a pozitív teszt után, még aznap megkeresett a jó hírrel!:-)))

Egy másik hölgy páciensem több évvel ezelőtt három alkalommal jött hozzám azért, mert harmincas évei végén járva, több mesterséges beültetést követően sem esett teherbe. Ami érdekes volt az ő esetében, hogy mindhárom alkalommal sokszor elhangzott az, hogy valójában nem is tudja, hogy akar-e egyáltalán babát...? De azért eljött, hátha... (megoldom helyette, hogy akar-e...?) Nem, a megoldás pedig nála van: el kell döntenie, hogy tényleg szeretne-e gyermeket és ha igen, akkor feltétel nélkül vállalnia azt, ami vele járhat. Érezhető volt, hogy nem képes "átengednie" a döntést az érkező kis léleknek: mindenképpen tartani akarta a gyeplőt, kontroll alatt tartania az életét, rettegett az anyagi bizonytalanságtól, ami az otthonléttel járhat. Neki sajnos azóta sincs gyermeke.

Pedig a gyermekvállalás (többek között) éppen erre tanít: átengedni az irányítást és vállani valamit, ami részben biztosan kiszámíthatatlan. Az, hogy ki és mikor érkezik hozzánk, nem rajtunk múlik. Életünk talán egyetlen területe, aminek alakulása nem (csak) tőlünk függ, hanem egy másik szándék és akarat is "beleszól" a dolgok alakulásába. Ezt tanuljuk vele: bízni, engedni, elfogadni, alkalmazkodni.

Az oldás "mellékhatása"

2008-05-11T20:02:00.010+02:00

Nem először volt szerencsém egy pár két tagját kezelni párhuzamosan. Furcsa és érdekes tapasztalat ugyanazt a történetet két oldalról hallani ilyenkor és - mégha konkrét tanácsot nem is adhatok, esetleg csak impulzusokat, kérdéseket tehetek fel, amelyek nyomán a páciens rávezeti magát egy lehetséges megoldásra - lehetőséget adni a két félnek arra, hogy a problémáikat egy más szemszögből megvizsgálva hatékonyabban kommunikáljanak és együtt kerüljenek közelebb a megoldáshoz.

Amiről most szeretnék mesélni, ott a házaspár két tagjának egészen más problémája volt, nem ugyanarra kapott oldást a két fél. A különös az volt mégis, hogy a közvetlenül egymás után következő két kezelés (együtt érkeztek és megvárták egymást) mégis összeért egy pontban.

Először a férfi ült velem szemben, inkább munkahelyi jellegű gondja volt (kivételesen ezt most nem részletezem) és korrekciós gyakorlatként a "tekintetirányok" feladatot kapta. Ez a korrekció arról szól, hogy valamikor a múltban (amihez természetesen mindig tudunk kötni egy életkort és így a konkrét stresszhelyzetet is) valamilyen tekintetirányban volt vagy onnan érkezett egy stresszfaktor, ami leblokkolta őt és ami azóta is több helyzetben stresszt okozhatott a számára. Nála ezek az irányok a balra fent, balra és balra lent irányok voltak, amelyeken a stresszt aztán a megfelelő módon kioldottunk. Ez persze az oldása egy része volt csupán, ekkor még nem tudtam, hogy ennek aztán más jelentősége is lesz.

Utána a hölgy következett, akinek magánéleti jellegű, részben a férjével is összefüggő gondjával foglalkoztunk. Az egyik kitesztelt életkoránál ismét "belebotlottunk" izomteszteléssel a tekintetirányos korrekcióba (megemlíteném, hogy több mint 100 korrekciós gyakorlat van, az esély tehát nem túl nagy): a nála kitesztelt tekintetirányok viszont a jobb oldalt fedték le. Mit sem tudva arról, hogy a párjánál előtte ugyanezzel dolgoztunk, döbbenten mesélte, hogy "amikor fontos dolgokról beszélgetünk, általában a kanapénkon ülünk, ő tőlem jobbra és nagyon sokszor nem végződik megnyugtatóan a beszélgetésünk..."
Vagyis a korábban berögzült stresszek mindkettejüknél egészen véletlenül úgy alakultak, hogy "ütötték egymást" és így valójában önhibájukon kívül, a tudatalattijuk "parancsai" alapján képtelenek voltak balra ill. jobbra nézve nyugodtan, higgadtan, konstruktívan beszélgetni egymással. Döbbenetes, nem...?:-)

Bízunk benne, hogy ez az oldások nyomán végre megváltozott - épp kíváncsian várom őket vissza pár nap múlva.:-)

Egyoldalú kapcsolat

2008-04-15T19:34:00.007+02:00

30 éves anyuka keresett meg ma, aki 1,5 éves kisfiával van jelenleg otthon. Több jelenbeli, főleg fizikai problémát felsorolt, amelyekből a gyermeke születése óta tartó folyamatos gyomorgörcseit teszteltük ki, mint legsürgősebben megoldandó gondot. A hölgy elmondta, hogy furcsállaná, ha az anyává válásával bármiféle kapcsolatban volna a probléma, mert ebben, úgy érzi, igazán kiteljesedett és - sokakkal ellentétben - nem érzi tehernek, vagy bezárkózásnak az otthonlétet és a kisfiát, hanem ezzel csak pozitív dolgok érkeztek az életébe... Ezután már igazán érdekesnek ígérkezett a kezelés és kíváncsian vártam én is a folytatást.

Egy egyetem alatti, 6 évvel ezelőtti élmény jött ki, amikor a lány fenyegetettnek, kishitűnek érezte magát. Ehhez hozzájött még egy félelem, ami a "seftesektől való félelem" volt - ezzel egyelőre nem tudtunk mit kezdeni, de mindenképpen információ volt. Kiteszteltük, hogy egy szőke évfolyamtársnőjével lehet kapcsolatban az esemény, akit ő meg is nevezett. Elmesélte, hogy jó barátságban sosem voltak, mert a lány kihasználta őt mint évfolyamtársat, állandóan jegyzeteket kért tőle, egyéb viszonzás nélküli segítséget várt és kapott is mindig a páciensemtől. (Említésre került még, hogy ez nem egyedi eset volt, korábban is többször volt olyan "barátja", aki ehhez hasonló módon egyoldalúan kezelte a kapcsolatukat és kihasználta őt.) Mivel ezek szerint az egykori évfolyamtársnővel nem lett letisztázva a helyzet, kértem homlok-tarkó tartásban tőle, hogy képzelje őt maga elé és mondja el most, ami úgy érzi, hogy "bentragadt". Ő meg is tette, nagyjából a következők hangzottak el: "Szia Ildi, úgy érzem, hogy akkor pár éve igen egyoldalú volt a kapcsolatunk, én csak adtam, de te nem viszonoztad és ezért nem is tudtam és akartam veled közelebbi barátságba kerülni..."
Azt hiszem, itt jöttem rá, miről is van szó: tudatos szinten "hiába" élte meg pozitívan az anyává válást a lány, a tudatalattija az egyetemen történtek (és korábbi egyoldalú kapcsolatai) alapján azt mondta neki, hogy "egy egyoldalúan adó kapcsolat nem jó" - ezzel megpecsételve a saját anyai szerepét és az anyai önzetlenségét. Ez az ellentmondás dolgozott benne és ezt nem tudta feldolgozni, megemészteni (-> gyomorproblémák!) a kisfia születése óta - a nagy örömöt és a tudatalatti blokkot az "adok de nem kapok"-kapcsolathoz... A "seftesektől való félelem" pedig ezek után nyert értelmet: aki "seftes", az ugye kapni akar csak, semmint adni, úgy hozzájutni valamihez, hogy nem fizeti meg az árát.

A kezelés pár hét múlva folytatódik, de már első alkalommal nagyot léptünk előre ennek a tisztázásával.

Cukor = szeretet

2008-04-11T06:49:00.002+02:00

Több évvel ezelőtti történetet igyekszem felidézni, így talán nem lesz olyan részletes, mint az eddigiek, de mindenképpen tanulságos és emlékezetes esetem volt, így ide kívánkozik.

Páciensem 4 éve, a várandóssága 5.hónapjában fordult hozzám, a terhességi cukorbetegségétől szeretett volna megszabadulni. Harmadik gyermekét várta, akiről egy hónappal azelőtt derült ki, hogy szintén kisfiú lesz. (Más apától várta őt, mint az első két gyermekét, akik közül az idősebb kislány, a fiatalabb kisfiú.) Emellett páciensem az édesanyjával való kapcsolatát is rendbe szerette volna hozni.

Az egész ügyre vonatkozóan kishitű, keserű érzése volt, majd kiteszteltem egy 3 éves kori emléket, amikor elkülönültnek és elhanyagoltnak érezte magát. Olyan segédfogalmakat teszteltünk ki még ide, mint "karácsony" vagy "szakadék". Felvillantak azok az emlékek, amikor az ünnepi (és egyáltalán, bármilyen) süteményből csak meghatározott számú darabot vehetett kislány korában - ez máris összekötötte az anyukája szigorát az édességgel, vagyis a cukorral - illetve annak megvonásával. Így pedig a (gyengéd) szeretettel illetve annak hiányával. (Mindig az a fontos, ahogyan a páciens megéli, megélte a dolgokat - hiszen minden érzés, ami bennünk keletkezik, a saját szűrőnkön át jön létre, sokszor akár téves, félreértelmezett észlelések alapján. Pontosan ezektől is keletkeznek bennünk blokkok bizonyos szituációk, személyek kapcsán.) Ezután felidéződött a páciensben az első gyermeke kapcsán, hogy amikor arról kiderült, hogy kislány lesz, a leendő nagymama nagyon örült neki - akkor terhességi cukorbajnak nyoma sem volt. (Valamiért a nagymama előnyben részesítette a kislányunokát és ennek hangot is adott.) A második babánál, aki fiú lett, már voltak fenntartásai - ő maga egyetlen lánygyermeket nevelt fel, így az, hogy egy második születik és az fiú lesz, számára idegen volt - és a lányának ezt a tudtára is adta, aki azonosulva az anyuka elvárásaival az akkori cukorvizsgálaton már határértéket produkált. Aztán a második férjtől érkező harmadik gyermek, aki szintén kisfiú lett, már "értelmezhetetlen" volt a nagymama számára, aki elfordult érzelmileg a várandós lányától - aki pedig a szeretet hiányára rögtön cukorbetegséggel válaszolt.

A pozitív meditációban a páciens elképzelte, hogy annyi süteményt eszik anyukája mosolygásától kísérve, amennyi beléfér:-), majd külön egy kapcsolati oldást is csináltunk az édesanyára.

Pár hét múlva, amikor újra találkoztunk, a csinos kismama éppen (ha jól emlékszem) egy hatalmas duplacsokis muffint majszolt - megtehette, ugyanis az ismételt vércukorvizsgálatnál teljesen normális értékei voltak!

Köszönhetően - nyilván - a szigorú diétának...:-)

Születésünk pillanata

2008-02-02T21:16:00.001+01:00

Gyakran előjön egy-egy oldási téma kapcsán a páciens születésének pillanata, ami akkor és ott valamiért komoly traumát okozott a számára és aminek a lenyomatát a mai napig hurcolja magával. Lehet ez például magazatvíz-nyelés, köldökzsinór a nyakra tekeredve, az anya egészségének a veszélyben forgása, a kitolási szakasz fájdalma, amit anya és baba együtt él át vagy akár maga az elszakadás lelki gyötrelme. Különbözőek vagyunk, már születésünk pillanatában is apró személyiségek, akik a lelki-fizikai eseményeket mind másképpen éljük át és persze nincs két egyforma szülés, születés.

A fiatal vállalkozó férfi vendégem komplex problémával érkezett, ami mind a munkában, mind a magánéletben visszatérő gondokat okozott neki. Elmondása szerint már kisgyerek kora óta küzd a dologgal, ő úgy tudta összefoglalni, hogy egyfajta megfelelési kényszere, bizonyítási vágya van, például ha több ember előtt kell beszélnie, leblokkol, de az intim szférában is okozott már gondot a "bizonyíthatnékja"...

Az első alkalommal már a felnőtt életéből jöttek elő olyan emlékek, amelyek erre ráerősítettek és mindinkább aláásták az önbizalmát. Ezen kívül kiteszteltünk egy hitrendszert is neki, amely úgy szól, hogy "Az embereknek meg kell védeniük a szeretteiket". Ez sehogyan sem passzolt látszólag a témához, de mivel úgy tűnt, hogy még egy alkalommal mindenképpen jönnie kell ennek kapcsán, a hitrendszer és a megfelelési kényszere összefüggésének megfejtését 3 héttel elhalasztottuk. Ami így az első alkalommal kiderült, hogy tudatalatti szinten valamiféle önbüntetés a számára ez a fajta viselkedési minta és késztetés, valamint a jelenben és a nem olyan távoli múltban is elsősorban a kishitűség és csalódottság az, amit újra és újra bevonz magának és amivel táplálja ezeket az érzéseket.

A második alkalommal aztán sikerült kicsit mélyebbre ásnunk, a kishitűség mellé a fenyegetettség érzése párosult a jelenben és kiteszteltem a férfi születését (magát a világrajövetel pillanatát), amikor az az újszülött, pici emberke elkülönültnek és szerethetetlennek érezte magát. A férfi a következőket mesélte: "Amikor megszülettem, a köldökzsinór úgy a nyakamra volt tekeredve, hogy tiszta lila, szinte fekete voltam és fuldokoltam. Állítólag a körülöttem levő orvosok, nővérek még olyan megjegyzést is tettek, hogy 'ennek a gyereknek biztosan a lelke is ilyen fekete lesz, mint ahogy kinéz'..."

Ez borzasztó!:-( Vagyis nem elég, hogy szegényke fuldokolva jött világra, még megjegyzéseket is tettek rá a biztató, vigasztaló szavak helyett (mellett?)... A kérdésemre, hogy tervezett, várt gyermek volt-e, a férfi így folytatta: "Nagyon terveztek, még azt is kiszámolták tudományosan valahogy, hogy fiú legyek, nagyon készültek rá, hogy megszülessek!"

Lassan kezdett összeállni a kép. A történet tehát arról szól, hogy a szülők már a gyermek születése előtt elvárásokat támasztottak pl. a nemével kapcsolatban - aztán megszületett egy csúnya, lila, fuldokló kisbaba, aki abban a pillanatban tudat alatt máris érezte, hogy köldökzsinórral a nyakán bizony - valószínűleg - nem felel meg a róla alkotott képnek... Itt jön be az előzőleg kitesztelt fenyegetettség, elkülönültség és szerethetetlenség érzése. És innen ered a megfelelési kényszer, a bizonyítási vágy. Mintha minden helyzetben azt kiáltaná: "De igen, nézzetek csak ide, én olyan vagyok, amilyennek megálmodtatok: tökéletes!" Ekkor újra előjött az a rögeszme, amit előző alkalommal kiteszteltünk és ezúttal ez is helyet kapott végre a történetben: "az embereknek meg kellene védeniük a szeretteiket" - vagyis: "anya, hol voltál, amikor az a sok ember engem becsmérelt??" (Nyilván ott volt, csak az éppen megmentendő kisbabától és beszélgető megmentőktől távolabb, de velük egy helyiségben, így mindent hallott, de fizikailag nem tudta "védeni", magához ölelni a kisbabát.) És innentől ha több ember előtt kell szerepelni, megnyilvánulni, bekapcsolt az az emlék, amit a férfi akkor átélt: a félelem, hogy ő nem felel meg, nem fogják elfogadni olyannak, amilyen. Pozitív képként egy vizualizációs meditációval ráerősítettünk arra, hogy őt akkor elfogadták, szerették a szülei, magukhoz ölelték, védték, mert ő akkor és most is megfelelő úgy, ahogyan van.

Mint mindannyian.
:-)

Két tűz között

2008-01-20T08:03:00.006+01:00

Múlt heti vendégem egy negyven körüli zenészember volt. (Hát igen, művész. Vagyis egy "lelkizős", nyitott, érzékeny férfi.) Több problémával érkezett, elsődleges gondja, hogy pár éve elvált, otthagyva az anyjuknál a két kamaszodó gyermekét, új kapcsolatában pedig szintén vannak gyermekek a párja előző házasságából - és most úgy érzi, egyik család sem igazán a "sajátja", hiányzik neki az, hogy valahová úgy igazán tartozzon. A gyermekei - ő úgy érzi - haragszanak rá, neki lelkiismeretfurdalása van velük szemben, az új családja pedig még nem fogadta be igazán, de nem is tudja, mennyire viselkedjen ott "apaként", mennyire lehet pl. szigorú velük. Az egész helyzet miatt frusztrált, feszült, saját elmondása szerint "mindenre ugrik", ami kicsit is zavarja őt, gyakran túlreagál dolgokat a magánéletében.

Az egész ügyre elkülönült, szerethetetlen érzést teszteltünk. Egy meghatározó, a jelenhez a részéről nehezebben köthető gyerekkori baleset után (amit természetesen homlok-tarkó tartással és egy pozitív képpel, korrekciókkal szintén oldottunk a megfelelő időben) egy 33 éves 3 hónapos kori élménye jött elő. (Már a 3-as szám ilyen mértékű jelenléte is érdekes volt, hiszen éppen ez okozza a jelenbeli problémát: hogy ott van ő és a két családja - ez összesen három szereplő "egység" az életében, ami a hagyományos felfogás szerint nem fér össze és feszültséget kelt.) A barometria szerint kishitű és rémült volt akkoriban, valamint a történés összefüggött a hűség és a megsemmisítés fogalmával. A Bach esszenciák közül a fehérvirágú vadgesztenye cseppet teszteltem ki neki, ami egyfajta ellenségeskedéssel jár együtt, és sok nyomasztó gondolkodást, belső párbeszédeket, körbe-körbe járó gondolatokat és folyamatos belső vitákat jelent az illetőnek saját magával. Úgy tűnt, ez az, ami a jelennel erősen összeköti az akkori történéseket, ami akkor és most is jellemző rá: az állandó "agyalás", nyugtalanság, az ideges aggódás. Kiderült, hogy a 33 éves kori események a férfi zenekarához köthetőek, majd' 3 évig tartott akkoriban egy zaklatott, végeláthatatlannak tűnő időszak, amelyben azon ment a huzavona, hogy hogyan és milyen formában működjön tovább a zenekaruk. "Teljesen két tűz között voltunk" - kezdte a férfi -, "benne voltam abban a bizottságban, amelynek dönteni kellett volna, de mindig újabb dolgok merültek fel és nagyon elhúzódott a dolog. Végül aztén a lehető legjobb megoldás született, ami a mai napig jól működik."

Megkérdeztem tőle, hogy milyen párhuzamot lát az akkori munkahelyi helyzet és a jelenbeli magánéleti nehézségek között. Mivel első alkalommal volt nálam, először nem is igen értette, mire akarok kilyukadni, valójában a nyilvánvalót nem érzékelte: hogy akkor és most is - hiszen ő maga mondta ki ezt szó szerint mindkét helyzetre!:-) - két tűz között volt és van, ami egy végeláthatalan és megoldhatatlan stresszfaktornak tűnik a számára.

Két dolgot sikerült leszűrni az akkori eseményekből annak az oldása során: egyrészt, hogy már volt egyszer hasonló helyzetben, ami aztán igenis megoldódott - vagyis ő bizony képes rá, hogy megoldjon újra egy hasonló helyzetet! Szó sincs arról, hogy bármi kilátástalan volna a mostani élethelyzetben. A másik, hogy akkor az elhúzódó stressz hatására az rögzülhetett a tudatalattijában, hogy "egy kedvező kimenetelt meg kell hogy előzzön több évnyi szenvedés" (vagy valami hasonló) - ez pedig egy ún. korlátozó hitrendszer, olyan téves, stresszhelyzet által "tanult" vélt igazság, ami egyáltalán nem igaz és amire a férfinak semmi szüksége sincs ahhoz, hogy harmóniában éljen és gördülékenyen haladjon előre az élete.

A fenti nézőpont egy egészen új rálátást és egy másfajta hozzáállás lehetőségét kínálta neki - a kérdés, hogy vajon ő tud-e vele élni...? Nekem úgy tűnt, hogy minden esélye megvan rá.:-)

A Fogadalom

2007-10-19T06:40:00.002+02:00

Egy, a koránál jóval fiatalabbnak látszó kétgyermekes családanya volt a vendégem. A problémája egyszerű volt és egyértelmű: nem kívánja a férjével (és egyáltalán) a szexualitást, nincs bene vágy, ilyen jellegű álmai sincsenek, sőt, kifejezetten bűnnek éli meg minden alkalommal (nagyritkán) a férjével való együttlétet.

Az első "utunk" az oldás során egy 2-3 éves kora közötti időponthoz vezetett, ami annyiban kötődött a jelenhez, hogy ugyanúgy elkülönültnek és szerethetetlennek érezte magát, mint a jelenben. Kiderült, hogy az akkor 2 hónapos magzat húgát édesanyja majdnem elvetette, mert az akkor kétéves kislány beteg volt és félő volt, hogy ezt az édesanyja is elkapta és ettől baja lehet a születendő testvérkének... Végül a gyermeket megtartották, de a kislány valamiképpen kirekesztettnek és szerethetetlennek érezte magát ettől. (Gondoljunk bele, micsoda teher tudatalatt egy ilyen fiatal kis léleknek, hogy "miatta" majdnem meghalt valaki, ráadásul a kistestvére! Ez akkor persze nem tudatosult, de tudatalatt állandóan hordozta ezt a terhet.) A jelenben ez a motívum úgy köszönt vissza, hogy most is van valaki, aki "miatta" (az ő szexualitáshoz való viszonya miatt) szenved és akit akár emiatt el is veszíthet... És ez természetesen a férje. Fontos, hogy ettől a tehertől megszabaduljon és ne érezze a felelősséget mások sorsáért - így egy meditációban az akkori kislány átölelte az anyukáját, annak a hasában a kistestvért, hogy érezze, ő nem kirekesztett, hanem szeretik és elfogadják őt.

A következő időpont, amit a múltban találtunk, az a házasságkötése utáni 2 hónap környéke volt. (A teszteléskor kifejezetten azt kértem, hogyha van rá engedély, szeretnék egy oylan időpontot kapni, ami ahhoz köthető, hogy ő "bűnös" dolognak éli meg a férjével való szexualitást. Volt rá engedély.) Furcsa volt, hogy egy ilyen közeli, a húszas évei végéhez közeli időpont jött ki - így szinte egyértelmű, hogy a házasságkötés közelsége fontos itt (már hosszú évek óta együtt éltek előtte). Egyetlen plusz információt kaptunk még: azt, hogy ez a dolog valamiképpen az "unokatestvér" fogalmához köthető. Páciensem elkerekedett szemmel annyit mondott, hogy csak egy fiú másodunokatestvére van, akit évek óta nem látott, a családok se tartották már kamaszkoruk óta a kapcsolatot és hogy ugyan az esküvőn ott volt, de főleg azért, mivel ő volt a fényképész, ezelőtt pedig pár gyerekkori emlék van még, de semmi különös... De hogy ez vajon miért köthető a jelenbeli problémához...? Rejtély.

Aztán lassan kibújt a szög a zsákból: "Volt még valami" - kezdte - "de ez csak egy buta gyerekkori dolog... 11-12 éves lehettem, ő 6 évvel idősebb, amikor viccesen azt ígértük egymásnak, hogyha nem találunk párt magunknak, akkor majd mi összeházasodunk..."

Vagyis fogadalmat tett a kiskamasz kislány az unokatestvérének (!), hogy hozzá fog menni feleségül - és ez az (ez IS az), ami a jelenben rombol. Eleve egy "bűnös" ígéret ez unokatestvérek között, az pedig, hogy a lány végülis férjhez ment, egy plusz "bűn" az unokatestvér és az ígéret ellen... Ki tudhatja ma már, hogy valóban vicces ígéret volt-e ez vagy mi zajlott akkor a kamaszok lelkében és érzelmeiben? (A jóképű, exmodell unokatestvér egyébként a mai napig nem nősült még meg...) Ezek után egy meditációval a hölgy maga elé képzelte a fiút, feloldotta magát az akkori ígéret alól és szépen elköszöntek egymástól.

A legfontosabb lépés, a tisztázás és a kötöttségek feloldása így megtörtént. Innentől pedig már az ő feladata, hogy ahogyan őt szeretik és elfogadják, elfogadja ő is saját magát, a nőiességét, ezen kívül pedig, hogy az egykori ígéret helyett végre a házasságát érezze "Az Igazinak", ezt az "újabb" fogadalmat élje át olyan erős szenvedéllyel, mint (tudatalatt) azt a régit - hiszen ez is bizonyítja, hogy bizony nőies, mély érzéseknek nincs híján és nagyonis helye van az egészséges szexualitásnak az ő életében is.

Egyedül?

2007-09-21T22:44:00.001+02:00

Az erősen spirituális beállítottságú, légiesen nőies 26 éves lány első olyan párkapcsolatában él, amelyben a Kedvesével egy fedél alatt laknak. A lány eddig mindig egyedül élt és - bár sok "nőies" hobbija van, imád például főzni és lakberendezni - valahogy félt attól, hogy osztozzon a lakásán, életterén nap mint nap valakivel, annyira megszokta már az önállóságot. Pedig vágyik ő is, mint mindenki, a "másik felére" és majdan családra és úgy tűnik, meg is találta azt, aki viszontszereti, akivel mindez megvalósulhat. A lelke legmélyén azonban még mindig egyedül érezte magát és akarta is meg nem is ezt az egész "együttélősdit", nem tudott bízni magában, a fiúban, maga sem értette, miből fakad ez az egész - ezek a bizonytalanságai hozták el hozzám.

Az egész problémakör kapcsán a legelején azt teszteltem neki, hogy úgy érzi, nincs más választása, mint ez a bizonytalankodás és fenyegetettnek érzi magát, a kapcsolatot, nincs önbizalma ebben a helyzetben. Az oldás során több érdekes részlet is felmerült, de egyszerre úgy tűnt, hogy az egésznek a gyökere nagyon a távoli múltba vész: az izma azt jelezte, hogy egy előző életbeli esemény az, amit hurcol magával és ami rányomja a bélyegét a jelenre.

Egy 1700-as évekbeli életbe kellett visszamennünk, ahol egy adott esztendőben 8 éves kisfiúként egy távolkeleti országban élt a lány, ahol szintén azt érezte, hogy nincs választása és kitaszítottnak, elkülönültnek érezte magát. (Ilyenkor nem kell újra átélnie az egykori élményt a páciensnek, mint például egy regressziós hipnózis során, hanem mint egy filmet látja maga előtt a főbb eseményeket, az akkori önmagát is kívülről szemlélve. A legfontosabb tudnivalókat, hogy mikor, hol, hány évesen élt és hogyan érezte magát, kitesztelem az alkar izmán a számára, a többi pedig az ő feladata - amennyiben az illető nem zárkózik be szellemileg és lelkileg, a film ilyenkor "elindul" a becsukott szeme előtt. Ha valaki nem fogadja el a lélekvándorlás tényét, ami néha előfordul, akkor azt szoktam mondani, hogy fogja fel az egészet úgy, hogy az agya, a tudatalattija egy asszociációs történetet perget le neki a jelen problémája megoldásához, ez így már mindenkinek elfogadható.)

A lány becsukta a szemét, én homlok-tarkó tartással fogtam a fejét és el is indult a történet: a lány látta a kisfiút sok nő társaságában, akik véhetőleg főleg a családtagjai voltak és kiszolgálták őt, mert ő fiú, férfi - de apja nem volt. (Ahogyan a lánynak a jelenben sincsen.) Ő pedig ebben él, elfogadja a nők szolgálatát, de egyáltalán nem érzi úgy, hogy közéjük tartozik, nem is kommunikál velük, elfordul tőlük. Természetes neki az egyedüllét (ahogyan a lánynak is a jelenben), megtanulja az önállóságot - de az együttélést, a valódi közösséget, amit ez emberileg, érzelmileg jelent, azt nem.

A feladat ilyenkor mindig az, hogy a megtörtént negatív érzetek helyett, amiket ilyenkor a tudatos szintre hozással és a homlok-tarkó fogással kioldunk, egy pozitív képet csináljunk, ami betölti a keletkezet "űrt". Arra kértem a lányt, hogy innentől írja át a történetet (ahogyan bárki a jelenben is átírhatja saját élete történetét:-)): lássa azt, ahogyan a kisfiú az egyik nőhöz közelít és kommunikálni kezd vele, de legalábis csináljanak együtt valamit. A lány azt látta, hogy a kisfiú kimegy a konyhába és ott egy idősebb nő, aki éppen főz, bevonja őt is az előkészítésbe, zöldséget aprítanak együtt. Kértem, hogy mosolyogjanak egymásra, próbáljanak beszélgetni. A történet nagyon szépre kerekedett: a kisfiú felmászott az idős hölgy ölébe, aki mesélt neki és a közösen hosszúkásra vágott zöldségekkel (amilyeneket a keleti konyha főz:-)) illusztrálta is a történetet, alakokat rakott ki neki az asztalon a meséhez. A lány érezte a közeledést, a bizalmat, az egész érzelmi töltését - azt, hogy milyen jó és biztonságos lehet szívből és bizalommal megnyílni egy másik ember számára. Hogy nem kell félni az odaadástól és befogadástól, mert az egy nagyszerű dolog!:-)

Íme, kiderült a jelenbeli zárkózottság oka: egy előző életbeli esemény, ahol egyedül érezte és védeni akarta magát a lélek, ez valószínűleg sikerült is neki, eltolva magától a másik nemet érzelmileg akár egy életen át - de ez itt és most már nem volt megfelelő a számára, tovább kellett lépnie, hiszen egészen más feladatok várnak rá a mostani női testben...:-)

Lakás-csoda

2007-09-12T06:24:00.000+02:00

Éppen egy évvel ezelőtt járt nálam az a lány utolára, aki ma jött újra oldásra. 30 éves, közvetlen, intelligens, mosolygós. Még le sem ültünk, meg sem tudtam kérdezni, mi történt vele tavaly óta, már mondta is: "Te, legutóbb csodát tettél!" Elmosolyodtam, hiszen akkor itt jó hírek vannak! "Mesélj!"

"Ugye az volt a téma tavaly, hogy 'a lakáskérdésem oldódjon meg mielőbb, ahogy nekem a legjobb'. Előre is mentünk az időben (ezt "korprogressziónak" nevezik, az oldás pillanatától maximum 3 hónappal előre tudunk menni és ott egy bizonyos napra előre egy pozitív képet csinálni, amennyiben ez az oldás során szükségesnek bizonyul) és majdnem napra pontosan akkor felhívott a nagymamám, hogy egyedül már nem boldogul, így anyukámhoz költözik, a lakásába pedig beköltözhetek én. Mivel nem egyetlen unoka vagyok, persze kellett érte fizetnem neki, de bőven jól jöttem ki a dologból! Azóta az akkori problémás minigarzonomat és ezt a lakást is eladtuk és lesz egy normális lakásunk, már folyamatban van a dolog!"

:-)))

Anno a lakás-probléma kapcsán a lánynak egy 2 év 4 hónapos kori bölcsödei emléke jött elő, ahonnan a változtatásra való képtelenséget, a változással járó félelmet hozta magával, ezt kellett kioldani, hogy végre lépni akarjon és tudjon! Ezen kívül volt egy 21 év 7 hónapos kori emléke is, életének egy nehezebb időszaka, amikor magánnyal küzdött, társ nélkül volt és bezárkózott - ez az akkori és ott beivódott "problémamegoldás" szintén nem kedvezett a jelenben, amikor hinni és bízni kellett abban, hogy megoldódik a lakáskérdése. Ezen kívül visszaköszönt itt a "bezártság érzése" is, ettől blokkolt le - a garzonja nagyon kicsi és fullasztó volt a számára, ez tudatalatt emlékeket hozott elő és visszahatott a párkapcsolatára (nem állt módjukban összeköltözni). Valójában a bezárkózást kötötte össze (hibásan) az agya a társtalansággal, így majdnem "sikerült elérnie" az elméjének, hogy a pici lakás miatt a párját is elveszítse, hiszen a két dolog nála összefüggött és így bizony folyamatosan teremtett is...!

Azóta szerencsére ez is megoldódott a lakáskérdés rendeződése kapcsán és jelenleg már éppen babát szeretnének.

Köszöntő

2007-08-17T07:13:00.000+02:00

Amikor a kineziológia tanárom több mint 10 év tapasztalattal könyvet írt a One Brain módszerről, tele saját esetekkel, nagyon csodálkoztam azon, vajon hogyhogy csak most?? "Hát, én tuti, hogy mindent rögtön le fogok jegyezni", ígértem meg akkor magamnak - ez aztán persze elnapolódott...:-)

Olyan izgalmasak és tanulságosak a kezelések, hogy - természetesen név nélkül - bárki sokat tanulhat belőlük, egészen új rálátást adhat ezeknek a történeteknek az olvasása egy-egy problémára akár kívülállóknak is. Vagy talán néha "csak" érdekesek, mint egy-egy rejtvény vagy krimi... Ezen kívül mindenki szeret - finoman szólva - mások életébe belelátni, ez emberi vonás, lássuk be, a szappanoperák borzasztó népszerűek - csak éppen nem életszerűek és nemigen lehet belőlük meríteni a való élethez.

Hát, ez itt pedig az Élet, nem mese habbal, csak megtörtént és csak saját eseteket fogok itt elmesélni. Visszalapozok az oldólapjaimon és amelyik megihlet, amelyik esetre emlékszem, azt (vagy annak legérdekesebb részét) megírom itt - és folytatom majd az aktuális esetekkel.

Minden kedves olvasómnak jó "utazást", tanulságos szórakozást kívánok!